A Balaton Félmaraton talán a kedvenc futásom, lévén, hogy ősszel van, vízparton, és általában a hűvös idő is megadatik. 2010-ben (02:04:16) és 2012-ben (02:00:18) is itt született meg az a bizonyos „PB”, szigorú tudatosságot kevésbé, kellemes meglepetést annál inkább magában rejtve. A célegyenes bő 1 km-es szakaszán egyik esetben sem néztem rá az órámra, gondolván, mutathat bármit, gyorsulni nem nagyon van hova, pontosabban miből.. :o :)

Az idei Nike után aztán ismét neveztem, egyrészt a fentiek miatt, másrészt a júniusban megvalósítandó terv érdekében. Mindeközben a heti futogatások hol intenzívebbé váltak, hol alábbhagytak, de júniustól mostanáig a futócipő mellett a sárkányhajó-lapát és a kosárlabda is szerepet kapott. (..amiként a folytatásban is :) Hogy mindezekkel mennyire „keresztedzettem”, azt nem tudom, mindenestre a 15-16. balatonparti km erre a kérdésre némiképp választ, pozitív választ adott. (Amit ott persze nem mertem magamban sem kijelenteni, hiszen ahogyan arra már példa is volt, egy félmaratonban simán benne van, hogy minden remek, aztán eltelik 500 méter, és borul a történet..)

10:39-kor, félúton az autó és a rajtkapu között – utóbbi felé haladva – hasított be a gondolat, hogy a rajtszám és a chip.. Az előzetesen egyáltalán nem tervezett bemelegítés ekkor kezdetét is vette.. :)

10:51 – már sorban állás a sorok között.. 10:56 – sprint a rajthoz.. Mindezt egybevetve, egy meglehetősen fartlec-jellegű átmozgatást sikerült kipipálni még a 21 km első lépése előtt.. :S :)

És 10, 9, …, 3, 2, 1..

Az első km-ek nagyon jól estek, na, de aztán előbb mint gondoltam, a 6. km-nél jelzett a bal térdem.. Mondtam, el kell múlnia a „beakadásnak”, nincs mese! Így is lett :)

Egy frissítőállomáson túl – ahol a szokásos iso+víz egymásutániságával szemben most csak előbbiből kortyoltam – hamarosan elérkezett a 8-as tábla, ami azért volt megnyugtató, mert már csak egy szögletes „S” kanyar választott el a cél- illetve „félegyenestől”.

A 11. km-nél átfutva a kapun, aztán jött a nagyon kellemes meglepetés, a pálya széléről egyszer csak a „Mesi, Mesi” hallatszódott Mikiéktől, de ebben a pillanatban Era már futott is be, és együtt folytattuk. Mint egy égbőlpottyant mentősereg ;) :)

Jól elkezdtünk persze dumálni, mire én kérdeztem, hogy „nem baj, ha most nem beszélek?” ..majd folytattam mondandómat :D Később aztán csökkentett üzemmódra kapcsoltam, nem elkiabálva, hogy a futott tempó még akár.. :)

Leérve a parti szakaszra, a 15-16. km-nél vártam a holtpontot, de.. nem jött.. illetve nem ott jött.

Arra gondoltam, 1 évvel ezelőtt itt már azon küzdöttem, hogy ne gondoljak arra minden lépésnél, „most állok meg”, illetve „hogy mennyire szép a Balaton, de ez most engem mennyire nem érdekel, pedig igenes nagyon szép, és itt futni kell!” :) Szóval, míg ezen morfondíroztam, haladtam előre, és jó érzés volt, hogy ez a fajta küzdelem most elmaradt.

Era aztán 17 kili körül kiszállt, én pedig igyekeztem nem visszaesni tempóilag.. Aztán picit megint előjött a térd-akadás, és a hepe-hupás földes-füves parti szakasz néhány méterén egy kicsit a cipő is cuppogott.. Ott kezdődött a küzdelem az akaratom és az erőm között.. Illetve, kezdődött volna, de aztán egyszercsak’ kb. 10 méterrel magam előtt megpillantottam valamit – illetve valakit –, akinek ezúton is ezer köszönet..!!

A „2:00:00 – Fuss Budapest” iramfutó pólót viselőt (Bakos Gábor?) magam előtt látva, a lehető legjobbkor olyan plusz energia érkezett, hogy a térdem (és úgy minden egyéb porcikám) sajgása másodlagossá vált.

Tartva addigi tempómat, végül nem csak utolérni sikerült, de apránként el is haladtam.. Igyekeztem nem kizökkenni a ritmusból. Jött a 18-19. km, és akkor már – ellentétben a 2010. és 2012. évi futásokkal – nem hagyott nyugodni a gondolat: néztem az órám, és óvatosan megpróbáltam picit gyorsítani.. A tartalék a lábamból viszont szinte teljesen megfogyatkozott.. Aztán A 20. km-nél ismét feltűnt a pálya szélén Era, és jött velem. És, az én egy-egy pislantásban kimerülő „válaszaim” ellenére folyamatosan beszélt hozzám és biztatott – bár mindent nem tudnék visszaadni a hallottakból.. :S :)

Kérdezte, tudom-e, hogy egyre gyorsulok!? :) Erre akkor nem tudtam még egy igen-t sem kinyögni, de igen, tudtam ;) :D Hogy érezni mennyire éreztem, azt kevésbé a menetszél arcomba csapó erejével, mint inkább a lábam – és úgy nagyjából tetőtől talpig minden porcikám – leamortizálódásának mértékével tudnám jellemezni..

Az áhított két óra felé haladás vs. „el nem futás” közötti hazardírozás 20,5 km körül a – még visszalévő – szűk 600 méterrel való elkalkulálást sejttette, amikor is kiszaladt belőlem – néhány lépés erejéig, pontosabban erőtlenségéig bele is lassulva –, hogy „nem bírom tovább”. De ekkor Era: „Most már nem állhatsz meg, Mesi!” És akkor egy újabb lendületet véve, nekiiramodtam a célegyenes utolsó kb. 200 méterének, és most először, 2 órán belül értem célba a 21,097 km-en!

A nettó befutóidőm: 1:59:42! :)

(Részidők: 5.46; 5.43; 5.46; 11.39 (4-5. km); 5.51; 5.56; 5.36; 5.37; 5.44; 5.47; 5.41; 5.39; 5.39; 5.41; 5.33; 6.27; 4.48; 5.21; 5.32; 5.48)

Nagyon köszönöm TarErának a végig-támogatást, és a „02:00:00” pólót viselő futónak az éppen pont jókor elém bukkanást! :)

Gratulálok minden „Balaton Maraton és Félmaraton” teljesítőnek!