Nem úgy indult ez az évem, ahogy terveztem. Csípőfájdalom miatt ki kellett hagynom a székesfehérvári 12 órás verseny és a böszmét is. Sárvár előtt pár hetet már edzettem, javult a helyzet, aztán a verseny hetében mindenféléket éreztem csípőtájon, sőt, már nem csak a jobb oldalamon… Kezdtem parázni, hogy fogja bírni 24 órán át…. Nagyon ráhangolódva sem voltam…. Pénteken mentünk le Sárvárra, 2.30-kor érkeztünk, 3.30-kor mondtam Kálmánnak, hogy menjünk már haza…

Időben mentünk azzal a hátsó szándékkal, hogy a tavalyihoz hasonlóan beszállunk majd az IRONTEAM-es sátor építésébe …. aztán őket nem találtuk. Mint kiderült, most nem ők adták a frissítést.

A tésztapartin már kezdett alakulni valami versenyhangulatom, a rajthoz pedig már egész jókedvvel álltam. Tündüssel érzékeny búcsút vettünk egymástól, ő 6 órásban indult, tehát esély sem volt az együttfutásra, csak a lekörözéseit vártam.

A friss HOKA Bondiban kezdtem, viszont hamar elkezdte nyomni a bal bütykömet, azért 22 km-nél váltottam a régi Kailua-ra. A kitaposott cipő egyrészt kényelmesebb volt, másrészt viszont érezhető volt a csillapításbeli különbség. A rövid pólót is hamar lecseréltem ujjatlanra, mert kezdett melegebb lenni. A meleg miatt egyre szomjasabb lettem, ezért sűrűbbek lettek a frissítések, előfordult, hogy körönként ittam. Ennek következményeként a kishelyiséget is gyakorta látogattam, már régi ismerősként üdvözölt a vécésnéni. De legalább elmondhatom, hogy a vesém jól műxik.

A frissítésnél szomorúan konstatáltam, hogy bizony ez nem a megszokott IRONTEAM-es cucc, sok dolog hiányzott (ropi, kóla, paradicsom), ezért gyors átszervezés, Kálmán elment bevásárolni. A központi asztal elég siralmas látványt nyújtott egyébként, sokszor csak pár szottyadt banánkarika és néhány megbarnult gerezd alma volt a tálcákon száraz keksz társaságában. A későbbiekben szerencsére előkerült sok más kaja is, főleg a meggybefőtt, ez valamennyire helyretette a kezdeti hiányérzetemet.

A 6 órások lefújásakor nagy örömmel gratuláltam Tündüsnek, akinek korosztályos 2. helyezést elérve sikerült a kitűzött tervet túlteljesíteni. És bár pokolra kívánt, hogy berángattam ilyen hülyeségekbe, úgy láttam, megkapta a Sárvár-fertőzést.

Az idő haladt tova, az első 8 órában kb. 60 kilit sikerült összegyűjteni. Ebben a magasságban már néha-néha meggyalogoltam a „hegyet”.

Jókat beszélgettem egyébként magammal:

– Tudsz futni?

– Hát végülis tudok…

–  Hát akkor fuss!

És tényleg ment. A 12 órás részterv 90 kili volt, 89-et sikerült teljesíteni. Hát ennyi difi talán belefér.

Este 10-kor gratulálókör a 12 órásoknak (ezt a hagyományt nagyon szeretem), majd úgy döntöttem, hogy engedélyezek magamnak egy gyors zuhanyt átöltözéssel egybekötve. A szobában vettem észre, hogy a lábamon (ahol a cipő nyomott az elején) egy kb 5 Ft-os nagyságú vérhólyag figyel. Érdekes, az nem is fájt. Mindenesetre beleböktem egy steril tűt.

Felfrissülve indultam tovább. Még mindig tudtam futni, de energiaspórolás miatt időnként fél kört gyalogoltam. Enni egyre kevésbé kívántam, a száraz kaja meg akart akadni a torkomon, leginkább meggyet fogyasztottam és citromos sört (természetesen alkoholmenteset) Ezzel jól elvolt a gyomrom, semmi panaszom nem volt. Az icccakát is jól bírtam, nem akartam az árokba szédülni. A második 8 órában kb 50 kilit haladtam, de egyre jobban fáradtam, leginkább a talpam és a lábujjaim fájtak.

Itt már keményen matekoztam (igen, hajnali 2-kor még fejben tudtam számolni). Maradt 8 órám, a kitűzött 150-es tervhez még 40 kell, tehát óránként 5 kilit kell megtenni, ami 12 perces köröket jelent, amihez még hozzá kell számolni a depózási időket.

Egy darabig még futogattam, aztán teljesen átváltottam gyaloglásra, kb. 11 perces kiliket nyomtam, szóval feszített tempó volt, nem sétafikálás. De a lényeg (és ez volt az alap cél, a 150 kili csak hab a tortán), hogy végig pályán voltam, nem mentem el aludni.

Róttam a köröket, közben megvirradt, csiripeltek a madarak. Kálmán és/vagy Tündüs jött velem, egyre több szurkoló jelent meg a pályán, szóval fokozódott a hangulat. A végefelé még a felrajzotl ugróiskolát is végigszökdécseltem.

Amikor elértem a 150 kilit, le akartam ülni, de volt még közel 20 perc, csak seggberúgtam magam, tovább kell menni. Az uccsó körben a kapun átfutottam, azt a hangulatot, tapsolást, gratulációdömpinget nem lehet kihagyni. Aztán lecsüccsentem az IRONTEAM-hez és vártam 1-2 percet a duda megszólalásáig. És közben boldog voltam.

Az eredményhirdetésre már alig tudtam levánszorogni, iszonyatosan fájtak a talpamon a vízhólyagok és a bőrkeményedések, a combizmom is húzódott. Másnapra viszont izomláznak nyoma sem volt, teljesen jól tudtam mozogni, ez hihetetlen élmény volt. Csak azok a fránya vacakok a talpamon, na azok bizony fájtak.

A terv teljesítve, 151,63 km. A 10 női indulóból 7. lettem, a korosztályban ketten voltunk (én voltam a nők között a legöregebb), így kibéreltem a 2. helyet. Tudom, hogy ez az eredmény nem kimagasló, de magamhoz képest jól teljesítettem, fejben végig erős voltam.

És a vigyort azóta sem lehet levakarni a képemről.

Gratulálok minden indulónak, a segítőknek pedig hálás köszönet. Sárvár továbbra is egy csoda.