Az a fajta álom volt, aminek minden pillanatát elhittem.

Előzmények:

Érdekes dolog, hogy ki miről álmodik. Általában nagyon sokan sok mindenről aztán vannak olyan álmok amik megvalósulnak és vannak olyanok amik sokszor nem. Jó ha az embernek vannak álmai mert abból előbb utóbb egy cél lesz amit el akar érni és ezért hajlandó áldozatokat hozni és küzdeni érte. Így voltam én az IM-el, sokan röhögtek rajtam még a futó társak is akiknek meséltem az álmomról hisz általában az emberek nem egy tizenórás kemény fizikai teljesítésről ábrándoznak de nekem az h valamikor IM lehessek mindig is ott volt a szürke állományomban csak elő kellett csalogatni. Nem kell túl messzire visszamenni amikortól elkezdtem megtenni az első lépéseket a cél felé. Úgy 2007 májusa körül 10 év lumpenkodás és szinte teljesen sportmentes életmód után sikerült tekintélyt növelő sörpocakot eresztenem és lassacskán már a cipőfűzőmet is csak a tükörből tudtam bekötni. Tehát akkor úgy döntöttem h leporolom az edző cipőmet és futok egy Zagyva karikát, ez kemény 3 kilométert jelentett és igaz, hogy a végén papért könyörögtem de elindított egy úton ami bár sokszor tele volt nehezebbnél nehezebb akadályokkal és néha saját magamnak nehezítettem meg a haladást de  nem törtem meg egy pillanatra sem és nem adtam fel mert tudtam h az út végén ott van az a bizonyos célkapu ami vár rám az álmommal együtt.

Szóval az első fogyis kocogásokkal járó sikerélmények úgy felpörgették a lelkesedésemet, hogy gyorsan azon kaptam magam, hogy Budapest utcáin szaggatok az első félmarcsim begyűjtése érdekében. Azt hiszem innentől végleg megpecsételődött a sorsom, mindig többet és többet akartam. Néha ugyan volt h kisebb sérülés miatt le kellett állnom az edzésekkel de igazából 2007 tavasza óta a futás folyamatosan beolvadt a mindennapjaim közé. Az első két évben kizárólag csak futó edzéseket végeztem és elég sok utcai versenyen is elindultam míg 2008 októberében behúztam az első marathonomat. Ez az év még azért is érdekes mert már ekkor képes voltam hajnal kettőkor felkelni és útnak indulni h ott legyek a 7 órási rajtnál h megnézzem a nagyatádi versenyt úgy h nem mentem senki miatt sem csak úgy mint egy szimpla érdeklődő akinek se úszó tudása, se bringája de maga az Ironman piszkosul érdekelt. Aznap rengeteg olyan pillanatot láttam amit tudtam h át kell h éljek és innen egyértelmű volt számomra h az elkövetkezendő 2 évben mindent meg fogok tenni h én is azon a pályán lehessek. Így hamarosan azon kaptam magam h uszoda bérletért állok sorban 2008 novemberében és elkezdtem az eső mellúszó tréningjeimet. Az uszoda teljesen ismeretlen közeg volt számomra, eleinte úgy éreztem magam ott mint elefánt a porcelán boltban, de ez a kitartó kis elefánt olyan szorgalmas volt h 2009 tavaszán megvolt az első gyorsban leúszott 50m-em.  Ezután a mellezést egyre jobban elhagytam és teljesen autodidakta módon meg tanultam gyorsban úszni úgy h még abban az évben végig gyorsban átúsztam az erősen hullámzó Balatont. Ez így oké is de ugye még ott van egy szám ráadásul az amin nagyon sok múlik. Ezért nem is tétováztam túl sokat és az egyik ismerősöm segítségével szert tettem egy Cannondale outi bringára. Szerencsére a nyár elejére meg is érkezett a vas így gyorsan elkezdtem gyűjtögetni a bringás kilómétereket is, pláne azért mert már ekkor rábeszéltem az általam egyetlen ismert szolnoki Ironmant h ha már nem tervezi az egyéni indulást akkor jöjjön el velem páros váltóban teljesíteni a távot. Nem kellett sokáig győzködnöm így onnantól minden nap csak ez a verseny lebegett a szemem előtt, futottam,úsztam,bringáztam becsülettel és nagyon pozitív élményekkel jöttem haza. Így már másodjára is megmutattam magam a helyi szellemeknek de már nem csak mint szurkoló hanem mint versenyző is igaz h még csak váltóban.  Ekkor már tuti biztos voltam benne h a 2010-es év az egyéni teljesítésről fog szólni. Még 2009 nov végén futottam egy marathont Firenzében és a decembert eléggé lazára fogtam de tudtam h amint a naptár átfordul 2010-re megkezdődik egy igazi kemény triatlonos év. Januártól elkezdtem a hosszú futásokat, beszereztem egy edző görgőt, heti kétszer megmutattam magam a ligeti nagy medencének így teltek az első hónapok. Nagyon érdekes év volt számomra az idei az IM-ig is hisz szinte minden téren elvesztettem a szüzességemet csak a legfontosabbak amikre nagyon szívesen emlékszem vissza: az első egyben tekert 100km-em, az első bringás mezőny versenyem (Tisza Tó kör), az első Tour De Pelso-m, az első kombós edzéseim, az első egyéni triatlon versenyem (Orfűman), az első könyöklős edzésem, az első triatlonos ruhám, az első pulzoskontrolos futásaim és sokáig tudnám sorolni h mennyi minden új dolog történt velem idén. Az edzésimet én találtam ki sok tudatosság nem volt benne csak annyit tudtam h aug közepére szeretnék 1500km-t futni,150km-t úszni és 5000km-t tekerni illetve a TdP-t és az Orfűi középtávot teljesíteni. Márciusban a szülinapomon neveztem be és szerencsére a felkészülésemet komoly sérülés nem hátráltatta így az előbbi számok mindegyikét túlteljesítve érkeztem a versenyre.

A VERSENY:

Csütörtökön kora délután érkeztünk Ancsikával Gyékényesre ahol a szállásunk volt. Miután átvettük a kéglit tűztünk is Atádra h részt vegyek a bringás pályabejáráson. Igaz h tavalyról ismertem ezt a „kis” kört de ekkor éreztem elöszzör azt h a mindenit én itt egyéni karszalaggal a kezemen azon a helyen amivel minden nap keltem és feküdtem. Nem is figyeltem a pályára hanem már elképzeltem a pillanatokat h ugyan két nap múlva mit, hogyan fogok itt csinálni. Ancsival megbeszéltük h amíg én átmozgatok ezen a pálya bejáráson ő felveszi a rajtszámom és a tésztaparty jegyeket. Ez így is történt majd jól bekajáltunk lekváros-diós tésztából és irány vissza Gyékényes. Másnap reggelre egy 15 perces úszkálást iktattam be a tóba majd újra bekocsikáztunk Atádra meghallgatni a technikai értekezletet, nekem mindhárom előadás nagyon tetszett. Az megnyitót viszont nem vártam meg mivel így nagyon későn értünk volna vissza és még össze akartam készíteni a cuccaimat időben h nagyon ne csússzunk be az éjszakába. Azt hiszem ez az összepakolászás volt a vízválasztó mert innentől kezdtem már nagyon közelinek érezni a versenyt. Amikor pakolásztam a bukót vagy ragasztottam a rajtszámot a hideg futkosott a hátamon, igaz h Ancsinak mindig azt válaszoltam h nem izgulok de már ekkor alig bírtam magammal. Ez meg is látszódott az éjszakámon mert nagy jóindulattal tudtam összehozni 3 óra alvást, folyamatosan a verseny járt a fejemben és h mindent összepakoltam e.  Az egyetlen előnye a gyékényesi szállásunknak aznap reggel volt így a reggeli kocsikázást megúsztuk. Mikor a depóhoz értem már nagyon sok bringa a helyén parkolt. Gyorsan megtaláltam a 345-ös helyet és már sokkal rutinosabban mozogtam a depóban mint Orfűn. Mire a check in-hez értem már elég nagy sor volt így mire becsekkoltam alig maradt pár percem, megigazítottam a szemüvegem és a sapkát és mire beverekedtem magam a tömeg közepére már lőtték is a rajtot. Korábbi években „kintről” mindig kíváncsi voltam ha majd eljön az én időm ugyan ott a tó parton mit fogok érezni vagy lesz e elérzékenyülés, libabőrözés és hasonlók. Nos annyira gyorsan történt minden h ezek az érzések nem jöttek, egyszerűen mire átgondoltam az egészet h miért vagyok itt és mi vár rám már úsztam is a tömegben. Az úszáson nem volt engedélyezve a neoprén ami engem nem érintett mivel így is-úgyis a nélkül úsztam volna, a víz nagyon kellemes volt, egyedül a nagy köd jelentett kihívást így azt a taktikát választottam h levegőzök jobbra-balra és nézem h a körülöttem lévők merre úsznak. Azért mikor a nagy semmiből néha feltűnt egy-egy bólya nagyon megörültem neki. Közel azonos köröket úsztam, különösebben nem kapkodtam, a technikai hiányosságaim miatt tudok egy tempót de azt sokáigJ Így lett az úszásom 1h21p és a 149. idő. A depóban 6 percet töltöttem és még páran megelőztek így 153.-nak hagytam el Gyékényest.

A bringa elején még igen felhős volt az idő de szerencsére nem fáztam a vizes mezemben. Az úszást egy picit sem éreztem magamban. Jól esett a tekerés, nézelődtem egy csomót, ettem-ittam. Tetszett az Ágneslaki rész, nos nem a pálya minősége inkább a táj. Az volt a taktikám h a pulzusom próbálom 140 körül tartani és ez végig sikerült is. Igaz h Ancsinál volt egy tele hűtőtáska mindenféle pia de annyira jó volt a frissítőállomások kínálata h már az első kiskör elején szóltam neki h nem lesz szükség a szolgálataira. Így maradt neki a szurkolás és a fényképezés pedig szegény egy csomó utcán át cipelte azt a bazi nehéz táskát. Viszonylag végig tudtam egy egyenletes tempót gurulni úgy h nem akartam lenullázni magam, az utolsó 10kilin pedig szándékosan visszavettem h „frissen” induljon a marathon. Így sikerült a 96. helyre feltekerni magam 5h31p-et tekerve. A depóban megint 6 perc körül időztem de ennek a felét a budin töltöttem mert lusta voltam a bringán megállni. Így már annyira kellett sírnia a kígyónak h a depóba is jutott egy majd 3 percnyi borzongás:)

A depóból kifutva éreztem először h micsoda kánikula van lehetett akkor kb 33-35 fok. Az első köröket próbáltam úgy belőni h találjak egy olyan tempót ami jól esik és valószínűleg majd tartani is tudom, közben azért folyamatosan nézve a pulzusomat h az ne szaladjon el nagyon.  Az első körön feltérképeztem a pályát és a frissítési lehetőségeket majd azt a taktikát választottam h a parkban locsolom a fejem és egy pohár izo, a kör elején mindig ott volt Ancsi akinek a bringával ellentétben itt már komoly szerep jutott. Minden köröm végén bemondtam neki h mi fog kelleni a következőben legyen az izo,gél,magnézium vagy a fincsi hűtött szolnoki ártézi víz. Az egyéni frissítőm után pedig a napos részen mindig fürödtem egy nagyot h kitartson a „vízhűtés” a parkig. Tehát bekapcsoltam magam robot üzemmódba és toltam le a köröket szépen egymás után. Az első hat kör gyorsan eltelt talán még jól is esett aztán kezdtem folyamatosan némi fáradságot érezni és egyre nehezebben esett a futás de nem zökkentett ki annyira h jelentősebben lassuljak. Aztán mikor megcsináltam a tízediket is az addigi erős koncentrációból az agyam átkapcsolt a „mindjárt vége és ezt már tuti megcsinálod és hamarosan ironman leszel” programba. Ez elő csalta az utolsó tartalékjaimat is és még tudtam gyorsítani az utolsó két körre. Itt már éreztem h maxon megyek de nem jutott idő a szenvedésnek mert örültem neki h ellenben nagyon sok versenytárssal én még mindig milyen jó erőben vagyok és sokakhoz képest egész jó tempóban haladok. És ott volt az a rengeteg szurkoló és egyre jobban közeledtem a célhoz,  az utolsó két körömön többször kerültem sírás közeli állapotba mikor azon agyaltam h hamarosan ráfordulok a célegyenesre és elérkezik az a pillanat amit már annyiszor átéltem magamban az edzéseim során. Az utolsó körben már nem esett jól a futás, már vártam a végét de közben kicsit mégsem mert az utolsó 10-15 perc felejtegetetlen élmény marad, úgy éreztem mindenki nekem szurkol, imádtam h süt a nap, h izzadok, h száguldok a cél felé, h egy nagyon hosszú és kemény út végére értem amit egyedül csináltam végig, akkor azt szerettem volna h megálljon egy kicsit az idő. De hát ez nem kívánság műsor mert az idő pörög tovább így hamarosan ráfordultam a célegyenesre és már mondták a nevem és emeltem a kezem a magasba és dobtam néhány puszit az égieknek és beértem. Megkaptam az emlékérmet és a gratulációt majd Ancsika már ott csüngött a nyakamban az emlékérem mellett és így lassúztunk majd egy percet:) Azt hittem nem fogom tartani magam és bőgni fogok de azon kívül h rettenetesen boldog voltam és picit nedves volt a szemem széle egész keményen viseltem a szitut, úgy látszik a nagy érzelmi hullámok lepörögtek az utolsó két kör alatt:) A marathon 4h15p lett, a legjobb és legrosszabb köröm közt nem volt 2 és fél perc különbség, sőt az utolsó két köröm a három leggyorsabban benne van. Előzetesen azt szerettem volna h a marcsi menjen belesétálás nélkül és ez sikerült is. A finisre a ffi mezőny közel 400 indulója közül a 62. helyet sikerült elcsípnem és 11h.22p.14mp-el teljesítettem életem első Ironman-jét.

A befutó után nagyon boldog voltam, azt tudtam h ha semmilyen technikai malőr és egészségügyi probléma nem jön közbe akkor meg tudom csinálni az IM-et de titkon reménykedtem egy 12 órás teljesítésben. Szerencsére amit előre elterveztem azt meg is tudtam valósítani végig a verseny folyamán így sikerült egy számomra álom időt hozni. Azt hittem h a verseny után majd mekkorát fogok szunyálni de még napokig csak forgolódtam esténként és pörögtek az események a fejemben és újra átéltem a pillanatokat. Nagyon tetszett a vasárnapi eredményhirdetés ahol a sok egyen finisheres pólóban feszítő IM ült középen a sportcsarnokban és elöl ültek a legjobbak majd utánuk soronként a szerint h ki milyen idővel ért célba. Szép gesztus volt a rendezőktől h mindenkinek külön bemondták a nevét. Úgy érzem nagyon sok pozitív élménnyel lettem gazdagabb a 4 nap folyamán, egy nagyon jól sikerült, jó hangulatú verseny van mögöttem. Örülök h megtapasztalhattam milyen   Atádon versenyezni és én is részesévé válhattam egy olyan érzésnek amit csak az tud aki legalább már egyszer kipróbálta.

Sokan kérdezték az ismerőseim közül h mi lesz az IM után. Konkrétumot nem tudnék mondani, annyit tudok h meg szerettem úszni,bringázni,futni a hármat egymás után csinálni pedig még jobban. Nem tudom h mennyire lesz más átélni a második vagy harmadik IM-et de egy biztos baromi kíváncsi vagyok rá. Persze ezt most leírni nagyon egyszerű aztán mikor kezdődik a sok-sok mosolygós de sokszor vicsorgós kilométer gyűjtése az már nem ennyire egyszerű de ha valaki még egy sorral előrébb szeretne ülni Atádon akkor azért rengeteget kell melózni….

Így a végére hagytam de fontos megemlítenem h ebben a történetben van egy személy aki bármikor szívesen kísért el a több órás versenyeimre és szurkolt nekem és mosolygott rám, aki rengetegszer cipekedett és frissített és sokszor annyira elfáradt a verseny végére mint én, akivel rengeteget tudtam beszélgetni a triatlonról és századjára is meghallgatta a felkészülésemmel kapcsolatos dolgokat, aki mindig várt engem a hosszú edzéseim után és aki szemtelenül csinos is:). Szóval Ő az aki nélkül ez az egész klasszisokkal nehezebb lett volna. Köszönöm!!!!

Valahogy így teljesült az én álmom.