Igyekszem rövidre fogni ezután, ha mégis nagyon fosni akarom a szót, veszek be széntablettát (régen azt hittem, hogy az orvosi szén az az a brikett, amivel a várótermet fűtik a dokinál). Túl sok újság amúgy sincsen, a hétvégén lezavartam a YoursTruly futást és meg voltam elégedve az eredménnyel, eddigi legjobb ötvenesem volt, ráadásul rohadt hidegben és igencsak elégtelen frissítéssel.  Mert nevezhető-e kielégítő tápláléknak az, ha benyomok a kulacsba négy deci tápszert, amit mostanában tesztelek-iszogatok, majd azt a Népliget csücskében beásom a hóba, végül húsz kilométer után megpróbálom az addigra jégkásává átlényegült anyagot lendületesen kinyalogatni a kulacsból? Hát nem. A végére ki is ürültem, mint az osanos kenyeres pult a háromnapos ünnep előtt. Szerencsére Rókalaci meglocsolt egy kis kólával az egyik sarkon.

De összességében jól éreztem magam, bár a hideggel folyamatosan harcoltam (a szokásos rövid póló – hosszú póló – széldzseki kombó volt csak rajtam). Már régen akartam egy biztonsággal négyóra alatti ötvenest, hát a tervezett tempót tartottam végig, vagyis majdnem végig (45 kilométer környékén a kajahiánytól kezdtem szédülni, lassulni, na akkor már koncentrálnom kellett), s azon gondolkodtam, hogy két hét múlva meg kellene próbálni ugyanevvel a tempóval egy hetvenest. Azon túl viszont nem kellene erőltetni a dolgot, azt hiszem, most már rá kell menni a távokra meg – ami a fő – a futással töltött időre. Most ennek az ötvennek örültem. Ahogy szoktam, megint következtetek… Ha egy kicsit lassabban megyek, ha normálisan eszem-iszom, akkor talán egy százasig most jó vagyok. Mármint korábbi önmagamhoz képest. Persze tudom, hogy a száz az nem kétszer ötven, de mégis. Ez a mostani megint nem a száz százaléknyi erőkifejtés volt, maradt még bőven bennem. A fejem, az izmaim mentek volna most is… Csak hát… ÉÉÉÉÉHES VOLTAAAAAM!

Így aztán, mert nagykanállal eszünk és mert szeretünk zabálni, ettem is a nagy éhségre egy egész doboz kefirt. Mert elfelejtettem, hogy éhes vagyok. Remélem, még beleférek a futógatyámba.  :)

Tegnap otthon voltam egész nap, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, otthon maradok Noémiékkel, csak hajnalban, nomeg délután mentem el futni egyet. Akkor már kezdtem morgolódni, hogy sosem ér véget a tél. Nem mintha sok bajom volna ezzel a havas, hideg idővel, Csömörön nagyon szép mindez, a mezők, a rétek, erdők... Nade a belvárosban? Ott csak a mocsok marad belőle, a latyak, sár.

No, szóval tegnap reggel egy gyors futkosás a patakparton, csúszkálva, de élvezve a friss havat. Aztán hazaértem, zuhany, miegymás. Reggeli, délelőtti punnyadás, amolyan itthoni dolgok, amik csak úgy adódnak, ha az ember egy nap úgy dönt, nem dolgozik. Potyanap. Aztán délután, mikor minden elcsendesedett, kaptam magam, s elindultam a Népligetbe, ahogy szoktam. Nos, az út harmadrészt bitumen, harmadrészt latyak, harmadrészt hó és jeges hó volt... Nincs evvel baj, kicsit gyorsabban kell futni, hogy az ember ne fusson lassabban. Viszont azért éppen olyant, amilyent szerettem volna, nem tudtam futni. Inkább hazamentem főzni; finom zöldbablevest, jó is az. Ma reggel mínusz ezer fok... Rám fagyott a sapka is. A tervezett sprintek helyett középgyors futások voltak, nagyon kicsi pihenőkkel. És igazán csak az a bajom, hogy nem és nem, a fenének sem lehet két hétig egyfolytában normális edzést csinálni, mert vagy a hideg, vagy a hó megakadályoz. Vasárnap egy jó ötvenest kellett volna futni, a fene tudja, a havon mi lesz belőle.

Talán nem kellene sietni még, hiszen van szűk három hónap. És azon is elgondolkodtam, hogy előfordulhat-e vajon, hogy az ember nagy lelkesedésében előbb éri el a megfelelő állapotot, s aztán már csak romlik? Morfondírozok, morfondírozok...

Bréking: végre megoldottam a futás elején elfogó eléhezős-szédelgős problémát! Néhány centi interspáros szamócalekvár aljára egy lehelletvékony szelet kenyeret ragasztok, azt beinhalálom (mert intravénásan mégsem tolhatom a cuccost), azt' nyomás. Az élelmiszer inhalálása egyébként gyakorlatilag a kaja félrenyelését jelenti, a tüdőgondozóban a képernyőn általában gyönyörűen mutatnak a csirkecomb- és vajas pirítós darabkák, de erősebb fénynél a mákostésztát is kimutatja a masina. Egyébiránt újabb paradoxonnal találtam szemben magamat, ami szintén az anyagcserével meg a futással hozható kapcsolatba, nevezetesen hogy mióta futok, újra elkezdtem hízni. Oké, tüdőszűrőn még mindig elég, ha az ablak elé állítanak a sasszemű dokinénik, s egy valamirevaló kannibál is maximum csak a csontjaimat fogadná el ajándékba, marokkónak, mégis december eleje óta három kilóval nehezebb vagyok. Szinte dagadék. Háááááájpacni! Lassan már észrevesz a fotocellás ajtó is.

No, s ahogy vonszolom a testemet mostanában, látom, hogy biz' az a rengeteg zsír, amit felszedtem, bizonyára, sőt, tutibiztosan könnyebb, mint az izom, amit építgetnem kellene, mindazonáltal ez az építés mindeddig érdeklődés hiányában elmaradt. Mert mi más volna a magyarázat arra, hogy cseppet gyorsabban futkozok mostanság, mint azt amúgy egy rendes 24 órásra való felkészülés folyamán magamtól elvárhatnám? Csak az lehet, hogy könnyű zsírcsomókat az ember hamarébb odébbhúz a pályán, mint jól kidolgozott izomzatot. De nem aggódom, végső soron épp ezt akartam amúgy is: hogy egy, a szokottnál kicsit gyorsabb futás ne okozzon feltétlenül fulladásos halált és tengerészcsomóra kötött izmokat a végén.

Szóval rohangászok... Legalább van, ami néha lelkesít. Egy-egy rövidebb sprint közben elképzelem, milyen volna így menni Sárváron végig. No azon azért én is elröhögöm magam. A közeli tervekben van egy gyorsnak mondható ötvenes a hétvégén, két héttel később egy hetven-nyolcvan, köztük meg esténként a mostaniaknál jópár kicsit lazább, de időben és távban is hosszabb futások. Mert nem szabad nagyon elszoknom a hosszabb távok tempójától. Ha reggel fel tudok ébredni, akkor maradnak a hat-nyolc kilométeres iramjátékok, mert azok jók. Ha nem tudok felébredni, akkor ugyanez, de alva. Ahogy eddig is.

És csak gyűlnek a kilométerek. Apránként, de gyűlnek.

Tegnap rohangászni akartam egy jót, de mivel köhögni kezdtem a napokban, erről hamar letettem. No és jó későn is indultam, mikor már hideg volt. Hiányzott nekem ez a tegnapi futás, mint halszálkás öltönynek a kopoltyú, hiszen elindultam éhgyomorra és így hamar jó szipus módjára szédelegni kezdtem a havon Badwater ultramaratont vízionálva. Mikor meg magamhoz tértem, akkor a kezdődő bubópestissel kombinált tüdőröfögésem miatt úgy kezdtem cuppogni, krákogni, szörcsögni meg cuppogni, mint az egyszeri iszapbirkózó a krokodilusok közt a megáradt Gangesz partján. A nyolcadik kerület indiánjai már fenték a fogukat a karórámra.

No mindegy. Majd ma megint próbálkozom, hétvégén meg egy hosszabbat, de speciális frissítéssel… Most viszont töprengek két dolgon, az egyik lényegtelen és nem is futós, a másik szerintem szintén nem fontos, ámde futós.

Az egyik dolog az előbb ütött szöget a fejembe. Megpróbáltam kipajszerolni, de még mindig piszkálja a gondolataimat. Szóval adva vagyon egy mp3 fájl, amit a jóféle Windóz Médija Pléjerrel lejátszok. Most. És megjelenik egy kis ablakban a fájl összes adata, cím, album, előadó, kicsi kép, nagy kép, lábméret, hónaljszag satöbbi. Nameg egy gomb, amire kattintva az egyszeri lúzer (idézem) „ide kattintva beléphet egy olyan online áruházba, ahol ez a tartalom megvásárolható”. Mármint az, ami már a gépemen van és hallgatom. Most. Hát azt meg már minek? Mármint megvásárolni. Oké, tudom: becsületkassza meg szerzői jogok, világos, így van ez rendjén. Viszont azon töprengek, hogy vajon megvásárolta-e már valaki valaha azt a tartalmat, ami amúgy is megvolt neki? Kis hazánkban például, ahol az utcai vak koldus pohárkájába csak azért dobunk kettő darab ötforintost, hogy miután élvezettel kimarkoljuk a fémszázasokat, valami azért még csörögjön neki. És ahol – ezt már máshol leírtam – a világtalan utcazenész az éjjel közeledtével feltolja a fekete szemüvegét és fejcsóválva nézegeti az óráját. De hogy közelebbi portánkon söprögessek: ahol az egyszeri futó nem nevez be a maratonra, csak csatlakozik a tömeghez, végig issza-zabálja a frissítőpontokat, végül a cél előtt száz méterre zihálva nyomja le az óráját: ma is megvolt egy remek negyvenkettes, bár a végén mintha szottyos lett volna a banán…

No és itt is van a másik kukac, ami a fejemben motoszkál. A frissítés. Nem szeretem ugyanis, ha üres a gyomrom futás közben, olyankor az eléhezés tünetei törnek rám, pedig amúgy egész nap ettem: gyengének érzem magam, szédülök, minden bajom van. Akkor is előjön ez az érzés, ha nem menet közben ürül ki a gyomrom, hanem eleve úgy indulok. De nincs nagy baj, ha hirtelen üres lesz a gyomrom, akkor is eltelik még negyed óra, s újra semmi bajom, újra van erőm – csak az a pár tíz perc ne volna. Tehát nem eléhezés van a dolog mögött. De akkor meg mi ez a vaklárma? Kísérleteztem a napokban, üres gyomorral indultam és effélék, s rájöttem, hogy csak át kell vészelni azt az időszakot, mikor a gyomor kiürül, de a szervezet nem. Bár legszívesebben kihagynám ezt a szakaszt, viszont akármit is csinálok, mindig így viselkedik a szervezetem. Ez nem jó.

Nade miért fontos ez?

Mert arra jöttem rá, hogy egy hosszabb futás alatt rengeteg idő avval telik el, hogy a gyomromat tömöm fincsi szilárd üzemanyaggal – nehogy megéhezzek –, pedig milyen jó volna, ha elegendő volna némi táplálóbb, de kisebb térfogatú étel, ritkább étkezés. Hogy érthető legyen: a puszedli nagy kedvencem, de a 150. kilométernél már rohadt nehezen csúszik le, sok idő eltelik, míg eszem. Mert az sem jó, ha a félrenyelés után az orromon jön ki a kukactésztával együtt, amit már korábban félrenyeltem. Viszont a puszedli tápláló, teli van a gyomrom tőle, jólesik magamban tudni. Mármint a hasamban, nem az orromban. De amíg megeszem, eltelik a nap. Ellenben ha sikerülne hozzászoknom, hogy a gyomrom nem mindig van teli, hanem inkább valami pépes anyag, bébiétel (persze házi, hacsak nem szponzorál a Kecskeméti Konzervgyár), gyümölcspüré, energiagél (na ezt sem győzöm pénzzel persze, a legutóbbi meggyes-bitumenes is 480 forint volt) lötyög az alján – ámde a szervezetem mégis elég energiához jut, akkor egy csomó időt megspórolnék, nem? De.

Újabban rátaláltam egyfajta jó kis tápra, patikában lehet kapni, energiadús meg fehérjedús folyadék mindenféle borzalmas ízzel, elvileg biztosítja a szükséges tápanyag jó részét, és nem tart semeddig meginni. Öregek meg frissműtétesek isszák, gyakorlatilag csak hasznos anyag van benne, salakanyagmentesen szívódik fel, mi kell még… De nem mertem még ráhagyatkozni, csupán a 12 órás OB-n próbálkoztam meg vele, ott is kiegészítésképpen, s valamennyire bevált. A legutóbbi privát 150-es futásomon meg kifolyt a hátamra a fele a táskában, szóval az nem ér. :)

A hétvégén kipróbálom egy negyvenesen, hogy mit ér, ha csak ilyent iszom.

De mi van, ha a gyomrom üressége mindig is a fejemben fog kongani, akkor is, ha amúgy tele vagyok energiával? Mert az nem jó, hogy óránként megéhezek és ettől rosszul is vagyok. Mit lehetne tennem, hogy ezt megszokjam? No ezért is szaladgálok mostanában direkt üres gyomorral: hogy szokjam. De tegnap is rosszul voltam, s csokira vágytam, habos süteményre, tejszínhabra. Na most akkor mi legyen?

Nos, hát jól kezdődik ez a felkészülés. November végén felszívtam magam (nem vízzel), s úgy döntöttem, itt az ideje, hogy nekikezdjek végre a munkának. A kemény és áldozatos (micsoda szavak!) munkának. Addig az álmodozásé volt a terep, a fejben futásé, a tervek szövögetéséé. Fejben már annyit edzettem, hogy izomlázas lett az agyam. Négy jó hónapot leszámítva persze az egész tavalyi év a lazsálásról szólt, csak a nyár volt amolyan igazi futós időszak, akkor viszont remekül összejött minden. Decemberben aztán vettem egy nagy levegőt (olcsó volt, vettem mindjárt egy tucattal) és nekikezdtem eltunyult lábaim emelgetésének. Már éppen egy rendes hobbifutónak éreztem magam, a szagom is kezdett olyan lenni, mikor is a fürdőruhás mikuláskocogáson sikerült megfáznom, de nagyon. Persze nem csodálkoztam túlzottan, hiszen messze nulla alatt volt a hőmérséklet, s mi meg ugye egy szál mikulássapkában lézengtünk… Úgy döntöttem, nincs veszve semmi, a tavaszi versenyekig van még idő. Két hét pihenő és miegymás után újra futócipőt húztam, s kimerészkedtem a szabadba. Hogy most már komolyan és igazán...! Várt az aszfalt, várt az országutak végtelen… hát… jege. A hőmérő higanyszála dideregve lapított a mínusz tíz környékén, s a helyi Hókotró Ember is utoljára augusztusban járt arra, akkor is horgászni. Csúszkáltam tehát a tavaszias jellegű megszokott öltözékemben a szélben, mint a kacsa a jégen. No nem ragozom, megint fáj a fejem, fáj a torkom, mintha félrement volna egy részegen elfogyasztott áldozati sün, de előtte a családja még egy úthenger alá szorította volna a burámat. Ráadásul a múlt héten megfájdult a derekam is, ami sajnos futás közben szaggat, de rendesen. Most hirtelen így ennyi… De nincs kecmec, most már csak egy napot adok magamnak. Kellenek a kilométerek és kell az eddigi években olyan nagyszerűen ellébecolt edzésmunka is. Be is fejeztem a nyirmogást.

Edzéstervem nincs, legalábbis még nincs és ha lesz is, azt elég erőteljesen meg lesz támogatva a szakmai megalapozottság teljes hiányával. Most egyelőre egy hétnyi kitalálmány van.

Terveztem ugyan a hétvégére a BHTCS-t, de idén mégis csak kihagyom, úgy döntöttem, helyette egy – reményeim szerint – az elmúlt hónapokénál gyorsabb tempójú negyvenest teszek be szombatra (Gödöllőig meg vissza, ott legalább szint is van), a vasárnapra pedig egy laza, 15 kilométer körüli fartlek kerül. A hétvégéig még minimum két futást szeretnék beiktatni, az első gyorsító jellegű lesz, három-négyszáz gyors futások egy-egy perc pihenőkkel, összesen vagy 15-20-szor (meg fogok dögleni, érzem, megint olyan rég csináltam ilyent), másnapra meg egy lazát, kb. 15 kilométereset. Azt is régen csináltam már. Ha belefér, péntekre is jut egy rövidebb, könnyebb iramjáték. Ha nem, akkor durva nyújtás otthon.

Mindezek mellett pedig nyújtás állandóan, aztán lazítás, némi erősítés (nem röhögni, tudom, minden évben megfogadom ezt, de most a lábamat fogom erősíteni, vádlit-combhajlítót-combfeszítőt). Ja, s ami fontos: evés. Pápát intettem a kedvenc tescos párizsimnak a hétvégén, s minden egyéb förmedvénynek. Ki tudja, hátha rajtam kívül mégis mindenki másnak igaza van, s ha van miből, akkor még talán izom is rakódik rám. Így leírva egyszerű a dolog. És ezért is írtam le (és teszek így ezentúl sűrűn): ha már megfogalmaztam, idebiggyesztettem, akkor talán meg is csinálom mindezt. Vagy nem. ;-)