Végre akad időm egy kicsit hobbizkodni, legújabban mindenféle távoli országok kajáját próbálom – majd – megfőzni-kisütni-bepárolni. Persze akadnak nehézségek. Például van olyan kaja, amihez nemcsak „görög széna” kell (megjegyzem, a magyar legalább ugyanolyan jó, ha van benne elég szárított tücsök), hanem bizonyos beréberé is, amivel vagy össze kell keverni a málét-husit-tökötmákot, vagy be kell kenni vele, esetleg beáztatni. Egyelőre még pontosan nem tudom, ugyanis az első keresésemre a beri-berit kaptam a Guglin, ami „krónikus, veseelégtelenségen alapuló betegség, mely Indiában, kelet-Ázsia partjain és szigetein és az Indiai tengeren közlekedő hajókon uralkodik. Valószínűleg ragályos...”

No ilyent nem főzünk. Találtam aztán tealevest is, ami meglepő módon a megfőzött kávécserjének a levéből áll, megfokhagymázva-sózva. Alighanem ez amolyan afrikai kőleves lehet, amit ízlés szerint lakkos gumicsizmával, nehézvízzel és szelektív hulladékkal ízesítünk – esetleg beri-berivel...

Nos, kérem, restanciáim vannak. Rajzolni kell Nyuszikának egy képet, nem mondom meg, milyent, mindegy is, de tegnap bevillant a „kép”, már csak papírra kell vetni. Aztán van egy-két olyan ötletem, amiket meg akarok írni, hogy mi lesz belőlük, még nem tudom. Az egyik bizonyosan hosszú lesz, mivel régóta dédelgetek már egy történetet, amiben van időutazás és vannak talán varázslók is. A sztori van olyan bonyolult, hogy amíg le nem írom, talán én sem értem... A másik kis mese egyszerűbb... A dolgok rendjéről szól, illetve arról, hogy milyen az, amikor a dolgok nincsenek rendben. Például, mikor egy sirály a levegőben kipurcan, s valahogy elfelejt leesni, csak ott lebeg szegény döglött pipi a levegőben, s nem esik le. Ilyenkor valaki biztosan hibázott, de vajon ki és hol? És mi a büntetése?  Vagy ez is csak el lesz kenve, mint annyi minden más esetben, ahol felelősségről van szó?

Persze mindenek előtt szót kell ejteni a bő egy héttel ezelőtti 12 órás OB-ról is, igen, ez is elmaradás. De sok írnivalóm nincs is, még akkor sem, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Bozótnak rekeszizomláza volt a futáson az előző esti rengeteg röhögéstől. Mondtam neki, hogy a rekeszizom a sörösládák cipeléséhez kell; no többet nem panaszkodott. Futott ő is, ahogy mindenki a csodaszép parkban, ami, megjegyzem, telitalálat volt, pláne a csákvári utcák után.

Miután most egy pici kihagyás jön futóéletemben, mert a fentieken túl (irul-pirul) most már illenék megszerezni végre a nyelvvizsga-bizonyítványt is – és avval a diplomát – , így a hétvégi versennyel egyetlen célom volt: jó érzéssel abbahagyni egy időre a versenyszerű hosszútávfutást. Nagyjából ennyit is edzettem: nem eleget egy nagy robbantáshoz, de ahhoz eleget, hogy ne okozzon gondot. Természetesen gyorsabban kezdtem, mint szerettem volna, de nem is baj, mert így volt idő Vincusékkal beszélgetni picit (azt mégsem mondhattam, hogy álljanak ott még estig a csöpp ikrekkel, míg vége a versenynek), Farkassal is, aki „véletlenül” arra járt és ha már ott volt, futott mellettem egy kört meztelen lábbal. Nem kellett túlhajtanom magamat, s végül mégiscsak meglett (na jó, majdnem meglett) az áhított 120 kilométer. A vége felé, oké, volt egy kis mélypont, utólag sajnálom az elvesztegetett nagyjából 15 percet, hiszen nagyjából ennyi idő alatt akár utol is érhettem volna a későbbi harmadikat, s akkor a dobogón végzek, de sebaj. Majd legközelebb.

Így viszont futás közben beszélgethettem például Gurdon „Golyó” Évivel, a Bajnoknővel és Pecsenyével, a Bajnokkal. Matevével. És Ursival, és Gandival és Zahoránékkal és Vízfutárral és Jocival, és... és... és... A végére persze bedurvultam, mert azért csak csiklandozta az érzékeimet az a harmadik hely, a két és fél kilométerből másfél óra alatt egy és felet csináltam; hejj, ha nem sajnálom magamat annyit ott, a közepén, csendesen gubbasztva a mellékhelyiségben, akkor mi lett volna! De így is jó volt, na! A lábam nem annyira, de a szervezetem, a fejem emlékezett még, hogy kell az ilyesmit csinálni, remélem, most már nem is nagyon felejtem el. Ursinak már meséltem a terveimet... Majd jól elmegyek hosszú túrákra, óra és kilométerjelzés nélkül. Aztán ennyi. Most már nem érzem, hogy bizonyítanom kéne bárkinek, akárcsak magamnak is a futás terén. Máshol igen, de a futásban nem. Idén, amit akartam, elértem, s épp úgy, ahogy akartam. Most már tudom, hogy ha valamit komolyan veszek és a megfelelő tisztelettel vagyok iránta, akkor az összejön. Majd később kipróbálom az ideinél nagyobb tervekkel ugyanezt, most már tudom, hogy menni fog, ha igazán szeretném. Erre jó volt ez az év és a három nagy verseny: Sárvár, a Balaton és a 12 órás.

És akkor vissza a mostanba. Ilyentájt kellett volna a haverokkal cukkinipartit csinálni a kertben, ami abból állt volna, hogy a letermett cukkinik helyén hatalmas tábortűzzel üdvözöljük az... akármit. Mindegy. De, a fene egye meg, nem termett semmi a kertben, felzabáltak mindent a gyökértől a levélig a bogarak, tetvek, lótetűk és pajorok. Evvel is kezdeni kel valamit, majd ezt is kitalálom... Hétvégenként van idő, nem?

Nohát akkor harcra fel, ide nekem az orosz lányt is: dolgozzunk.

Ja, a beréberét időközben megtaláltam, szép rózsaszín fűszer, kicsit chilis, kicsit gyömbéres, köményes... Biztos finom kajákat lehet vele csinálni!