Bécs-Pozsony-Budapest 2007

Vége, félmaraton


Ötödik nap

Kettős érzésem volt. Azt tudtam, hogy egy félmaratont négykézláb is lefutok, ha kell, mégis úgy tartottam tőle, mint annak idején, az első 21 kilométerem előtt. Ideges voltam. Egyrészt tudtam, hogy a sok fórumos nem fogja hagyni, hogy ne érjek be, tehát rájuk bízhatom magam, másrészt viszont ott volt a 10 kilométernyi lejtő. Visszagondolva az elmúlt néhány napra... féltem tőlük.

Nem aludtam éjjel, vagy csak keveset. Félórák, órák teltek el úgy, hogy éberen feküdtem, s az előző nap eseményei kavarogtak a fejemben, a befutó, a barátok, a féltés és az, ahogyan vártak. El-elkapott mindig a tegnapi forgatag és nem hagyott nyugodni. Mikor elaludtam, akkor is csak a többieket láttam, néha futottunk, néha csak kavargott a sok ember. Mégis majdnem pihenten keltem fel, a lábam nem fájt (na jó, nem annyira fájt), lélekben felkészültem az utolsó futásra, amiről sejtelmem sem volt azok után, hogy eddig mindennap valami új, s sajnos mindig valami rosszabb jött. Ideges voltam, s igazából abban bíztam csak, hogy a többiek segítenek. Ebbe kapaszkodtam.

Bocsiék összeszedtek minket és később OJ-t meg Icut is, s mentünk Budakeszire. Ott gyülekezett mindenki, páran már nagyon vártak minket, én is örültem nekik, bár most leginkább magammal foglalkoztam. Lélekben felkészültem a fájdalmakra, s elhatároztam, hogy nem állok meg, akkor sem, ha már nem tudok menni, akkor sem, ha elesek. Nem. Farkast kerestem, de ő csak nagy sokára tűnt fel, addig a tornateremben volt, én az aulában... elkerültük egymást. Üdvözöltük egymást, kicsit beszélgettünk... A szpíker fosta a szót, én néhány perc csendért nagyon hálás lettem volna. Nóri egyszer felhívta a figyelmemet, s utána már nekem is piszkálta a csőröm, hogy mindenkit megemlített a fickó, csak az egyéni indulókat nem. Egyetlen egyszer nem szólt egy szót sem arról, hogy vannak olyanok, akik már 300 kilométert lefutottak - csak a váltósok, csak a félmaratonisták. Pedig bennünk volt az elmúlt négy nap minden pillanata - de ezt tudták a srácok is, mindenki tudta... csak egy kicsit bántott, hogy mellőzve vagyok.

Nóriba kapaszkodtam, amíg ő ott volt, jól voltam. Aztán csak el kellett mennie; Nicollal a célban várnak majd minket. Megcsókoltam, s arra gondoltam, hogy sietek, ahogy tudok hozzá.

A rajt előtt pár perccel esni kezdett az eső, s feltámadt a szél. Fáztam, le kellett vennem a szemüvegemet is innentől csak éreztem, hogy mindenki ott van körülöttem, aki fontos. Panferik és OJ irányítgatta az embereket, ki hová álljon. Védjétek az egyénieket! - hallottam többször is Panferiket, körbeálltak minket, hogy senki és semmi ne bánthasson egyikünket sem... már nem is fáztam annyira.

Rajt. A szokott taktikát próbáltam követni, felfelé elmegyek, lefelé utolérnek majd, de nem sikerült. Rákapcsoltam, s csodák csodájára egy cseppet sem távolodtam senkitől, szemüveg nélkül pár tíz méterre még láttam Farkasékat a hátam mögött... Vigyorogtam, s be nem állt a szájam innentől. Mamba volt mellettem, beszéltem hozzá, minden hülyeséget elmondtam neki, ami eszembe jutott, OJ-val röhögtünk jókat közben, aki új versenyszámot talált ki: félmaratoni biciklitolás... Ugyanis a bringaelhagyás után kicsit nyolcas lett a kereke, ami miatt a fék a négy nap alatt annyira elkopott, hogy a végére nem is maradt, de sebaj, ő akkor tolta, úgy futott mellettem. Mamba meg csendben a másik oldalamon, mögöttünk pedig a többiek, picit hátrébb. Felszabadult voltam, s észre sem vettem, hogy már elkezdődött, amitől féltem: a 10 kilométer lefelé... Csak mentünk, én mondtam a magamét, Mamba koncentrált, ki tudja mire, csak remélni merem, hogy arra, amit mondtam, OJ tolta a bringát, boldog voltam.

Frissítő. Alighogy megálltunk, utolért a csapat, mi Mambával bepróbáltuk a kókuszos csokit, no... mindketten órákig nyeltük, annyira nem volt jó, de azért jókat vigyorogtunk. A többiek közben elindultak, én kerestem Mambát, láttam, hogy még nyeldekel, megvártam... kicsit lemaradva mentünk a többiek után. Egyre meredekebbé vált az út, de a lábam kitartott, amit furcsálltam, de nem érdekelt. 4-es tempót diktáltunk, s mindig, mikor Mamba elcsendesedett, meg kellett kérdeznem, jól van-e, féltettem ettől a tempótól, mindig az jutott eszembe, hogy ez már neki sok. De csak jött, s mikor kérdeztem, mindig mosolyogni kezdett. (Kis affér: OJ-nak sikerült a segítségemmel elütnie saját magát a bringával, hatalmasat esett, kicsit összetörte a lábát, de én jót röhögtem... úgyis kibírja, ez mindent kibír.)

Nem maradtunk le a többiektől egyáltalán, végig ott voltunk a sarkukban, a délinél fogtuk meg őket, ahol is ettünk-ittunk egy kicsit, le kellett öblíteni a kókuszos csoki maradékát, mert még mindig kísértett az emléke - és attól a perctől kezdve az egész futás hirtelen átalakult egy kedélyes topikfutássá, amit egy percre zavart csak meg egy biciklis lány, aki durván elesett a villamossíneken, de Bocsi kiáltotta, hogy menjünk, ő majd segít. Mi pedig mentünk, a tempót kényelmesebbre véve kocogtunk, mert most már lehetett. Beszélgettünk, a lábamra alig-alig figyeltem, csak néha vettem észre, hogy nagyon, nagyon fáradt vagyok, de valami folyamatosan vitt előre. Jól éreztem magam.

A Lánchídon találkoztunk Kevinnel, ő is elénk jött, s futott velünk, úgy duzzadtuk, mint egy kicsi folyó, ahogy a tenger felé halad, alig észrevehetően, mégis megállíthatatlanul.

A rakpartra kanyarodva erős szembeszél várt minket, az arcunkba fújta az esőt. Panferik intézkedni kezdett, Bocsi, te fuss Kriszta mellé, Urs, gyere ide, Kevin, te oda, Mamba, fuss Galopp előtt, én Farkast védem, álljuk el a szelet... Farkassal egymás mellé kerültünk, egymásra néztünk, én csak a fejemet ingattam hitetlenkedve. Ezt sosem képzeltem volna, soha. Panferik hatalmas szíve és a csapat összeforrt teste állta el a szelet előlünk, épp úgy, ahogy mondták: nekünk “csak” futni kellett.

Éhes voltam, de nem érdekelt, igazából minden nagyon jó volt. Nagyon fáradt voltam, de nem akartam pihenni, jólesett az együtt futás. Mamba végig mellettem, nem győztem beljebb cincálni az autók közül, veszélyesen az utunk szélén volt, féltettem. A körúton, vagy tán előbb, nem tudom már, de utolértük Lenkeanyut is, kicsit ő is jött velünk, a Liget felé haladva egyre több tapsoló embert láttunk-hallottunk, sokan tudták, kik vagyunk, direkt nekünk szurkoltak, arcomon a mosoly már állandó volt. GYALOGGALOOOOOOOPP! - Vali rikkantott az út széléről... Neki is örültem, de nem csak én voltam nagyon jókedvű, hanem mindenki... Megmosolyogtuk a cél előtt majd’ egy kilométerrel a félmaratoni időnket, a Hősök terén eligazítottunk egy nénit, mert rosszul tudta a távot, vigyorogva kacsáztunk az elterelőbólyák közt, majd befordultunk mindannyian a célegyenesbe, a cél felé, amiért öt napja küzdöttünk.

Hatalmas tömeg. Zaj, mozgás, bemondták a nevünket, mikor Farkassal egymás kezét fogva befutottunk a célkapun. Megöleltük egymást, másodpercekig úgy maradtunk... Erre emlékszem. Aztán OJ dokira, ahogy sírásra görbülő szájjal megjelenik a közelemben, azután egymás hátát veregetjük, valamit mondok, hogy megcsináltuk, megcsináltuk... Farkast is keresem még, de már támogat fel az emelvényre, ahol megkapom a befutóérmet, valaki gratulál, Future-t látom, beszélünk valamit, aztán le... Teljesen összefolynak a dolgok. Nóri ugrik a nyakamba, neki köszönhetek mindent valójában. Megköszönöm, vagy csak akarom, nem emlékszem már, a kezét fogom, s közben jönnek sokan, átölelnek, örülök nekik, s ők nekem. Szomjas vagyok, de nem érdekel. Icu ugrik a nyakamba, átfogom a derekát, egy pillanatra elvigyorodok, hogy balomon Icut ölelem, jobbomon Nórit, ezért a pasik többsége engem most biztos nagyon utál, de nem érdekel. Megvan, vége van. Farkassal még találkozunk párszor a célterületen, majd aztán előkerül egy pezsgő, amit akkor iszunk meg, ha megcsináltam. Hát most megcsináltam, úgy érzem, enyém a világ. Végigfutottam, s most itt állok büszkén Nóri előtt, neki futottam.

A pezsgő fejbever rendesen, de nem érdekel, így még inkább át tudom adni magam az érzések. Mindenkivel beszélek, akivel csak tudok, kimondatlanul azt kérdem mindig: láttátok? Megcsináltam! Láttátok, mit csináltam, Lefutottam a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaratont, hé! Láttátok? Persze látták. Láttak mindkettőnket.

Lassan ürül a tér, haza kell menni, pihenni, este aztán az ünnepség... OJ Nóriéknál ebédel velünk, délután együtt megyünk a Syma csarnokba... Őszintén megvallva az eredményhirdetés nem is érdekel. Nem érzem magam jól a színpadon, hiszen akik fontosak nekem, azok tudták kihirdetés nélkül is... akikért és akikkel futottam, a barátaim, a kedvesem mind végig velem voltak, segítettek és erősítettek. Nem érdekel már, hogy a szpíker hülyeségeket és valótlanságokat mond a színpadon, őt csak megszokásból küldöm el a francba, mikor fenn vagyok. Egyáltalán nem fontos már, ami látszik, hogy meg vagyunk világítva. A fontos a hátsó sorokban van, ott, ahol a barátaim állnak, akiknek mindent köszönhetek. Nem a reflektorfényben van a lényeg, hanem belül, s ez nem huny ki, mikor a lámpákat kikapcsolják.

Köszönöm a sok szurkolást! 

Gyerekek, bocsánat, de tényleg hosszú a dolog. Itt a következő rész!

 ---

Bécs - Pozsony - Budapest szupermaraton 2007

II. rész

Első nap

Reggel felváltva csicsergett OJ telefonja és az enyém. Magunkhoz tértünk lassan, s résnyire nyitott szemekkel, hogy nagyon azért ne fejeljem le a falakat és a rájuk aggatott bármiket, átmasíroztunk a főhadiszállásra, Farkasékhoz. Ott családias sürgölődés fogadott, Farkas teát főzött, kávét ittak, aztán, mikor sikerült emberszabásúakká válnunk, átvonultunk a szálláshely másik épületébe reggelizni. Osztrák vendéglátóink minden bizonnyal kitalálták, hogy mi vagyunk a magyar delegáció, mert csípőből duplán vettünk mindenből, s utána még volt pofánk repetázni is. Mindenesetre bőségesen bereggeliztünk és két csámcsogás között meg is beszéltük az aznapi teendőket, legalábbis a rajt pillanatáig, reggeli után aztán ehhez tartottuk magunkat.

OJ doki bringával, mi pedig a két autóval érkeztünk a stadion mellé, OJ annak örült, hogy lebiciklizett minket, ő ért oda hamarabb. Akkor még örült az ilyesminek. A parkolóban kutyahideg és hatalmas szél fogadott minket, így a bemelegítést jobbára rábíztuk az autók fűtésére, de mivel azért csak kellett valamit kezdeni magunkkal, mozgolódni kezdtünk. Én jobb híján körbenéztem, s a sok ismerős egyikével-másikával váltottam egy-két szót. Ursi egyre aggódóbb tekintettel figyelte Gátiékat, ugyanis náluk volt a bringája, amire fel kellett volna pakolni Farkas és az ő frissítőjét - de ők csak nem jöttek; az utolsó pillanatban tudott elkészülni csak szegény lány. Farkassal néhány percig egy autóban ültünk, s engem akkor valahogyan nyugalom szállt meg, mert tudtam, hogy már nem sok van hátra a rajtig, s addig már nem történhet semmi. Beszélgettünk egy kicsit, elvégeztük az utolsó simításokat báliruháinkon, aztán elindultunk végül mindannyian a stadionba.

A rajtig tényleg semmi nem történt - ugyanis lekéstem a rajtot, annyit pofáztam az emberekkel. Azt vettem észre, hogy a hangszórókból és a tömeg felől visszaszámlálást hallok, majd eldördül a rajtpisztoly, én pedig rohantam végig a stadionon, de a rajthelytől már mindenki elment, mire odaértem... Valahogy nem csodálkoztam. De nem is érdekelt a dolog, végre elindulhattunk, végre futottunk, hetek óta ezt vártam, örültem, s kicsit megnyugodtam. Mostantól tényleg minden rajtam áll.

A stadionból kijövet egyből hatalmas, jeges szél fogadott, s ez majdnem egész nap végigkísért, én pedig próbáltam nem gondolni arra, hogy utálom, gyűlölöm a szelet - ez a nap során nem nagyon sikerült, mert elég sokszor támadt valamilyen afférom a széllökésekkel. Egyelőre mégis csak mentem, s azt éreztem, hogy akár Kínáig is elfutnék, ha nem néznének az ottaniak rám annyira ferde szemmel. Jópár ismerőssel kocogtunk elég sokáig együtt, végig a Duna partján, Farkas is ott volt, beszélgettünk, lassan felszabadulttá váltunk, s bár az idő rossz volt, a futás jólesett.

Nem sokára tempót váltottam, egy cseppet begyorsítottam, de nem vittem túlzásba a dolgot, mindenesetre lassanként egyedül maradtunk OJ dokival, akinek a bringakosarából - az elején még - lakmároztam a szokásos víz-puszedli mixet. A szembeszél zavart erősen, de amikor meg hátulról akart fújni, akkor meg melegem lett, s vetkőznöm kellett; ez tulajdonképp egész nap így volt. Nyílt és nem annyira nyílt terepek követték egymást, nem volt túl ingergazdag a táj, tulajdonképpen nekem baromira nem tetszett, mint ahogy az sem, hogy a kezdeti szívélyes fogadtatást a frissítőpontokon felváltotta a didergő emberkék közönye, nem egyszer háttal állva beszélgette németül, én meg csak álltam az amúgy majdnem üres asztalnál, mint akinek nincs rendben az élete teljesen, s mivel németül nem tudok, azon tűnődtem, hogy vajon a kabátjukat rángassam meg néha, hogy megforduljanak, vagy csak borítsam rájuk az asztalt. Mondom, kicsit hisztis voltam a széltől.

Volt egy sorompós kalandunk is, de addig legalább nyújthattam egy kicsit... Ez még a fenti frissítés előtt volt, még jobb volt a kedvem, de azt határozottan meg tudtam állapítani ott, kb. 35 kilométernél, hogy odáig talán túl gyorsan futottam. Persze nem ez volt a legnagyobb bajom, hanem az, hogy ugyan már a legelején éreztem, hogy túlhúztam a bal cipőmet, azt egészen 30 kilométerig nem lazítottam meg, így sikerült kicsit megnyomnom a lábfejemet. Akkor még szerencsére nem gondolkodtam olyanokon, hogy később ez az ártalmatlan hülyeség okozza a sokkal nagyobb bajt - ha tudtam volna előre, akkor lehet, hogy akkor és ott feladom. De szerencsére volt más tűnődnivaló, például akkor roncsolt el mellettünk Zabari, aki úgy hagyott ott minket, mintha álltunk volna. Nem értettük a dolgot, csak a kísérője telefonálásának egy foszlányát kaphattam el: “...elkavartunk az autóval...” - ezt aztán mint nagy hírek tudója adtam tovább OJ-nak, később a minket utolérő Krisznek és Fazekas Janinak is...

De vissza a futáshoz! Igazából magával a futással nem volt bajom, a szél volt az, ami igazán zavart. Meg persze fáradtam is, de sok energiát kivett belőlem egyrészt a szél elleni küzdelem, másrészt pedig az a hiszti és anyázás, káromkodás, amit előadtam, mikor a szél néha lefújt az útról, vagy visszafújt az aluljáróba. Ezt utólag szégyelltem is, mármint hogy hagytam kiakasztani magamat és ordítottam, hogy már épp mim van tele ezzel a (...) széllel, de az azért mégiscsak sok volt, hogy volt egy szakasz, amikor a szó szoros értelmében visszafújt a szél az alagútba... Persze, hiszen 66 kilósan indultam el, noha két hónapja még 74 kió voltam, s gyakorlatilag úgy játszott velem az időjárás, ahogy akart. OJ doki valóságosan a testével védett a szellőtől is, hiszen volt rá példa, hogy mikor a lökések kilöktek az út mellé, s nem tudtam tőlük egyenesen futni, egyszerűen beállt mellém bringával és igyekezett felfogni a vihar egy részét. Egyébként nem tudtam volna az úton maradni...

Kínunkban a szélerőművekre fogtuk az egészet, mondogattuk, hogy ez a bazi sok hatalmas ventilátor kavarja a levegőt, ez az oka mindennek. Igazából OJ sem volt túl jól, szegény majd megfagyott a bringán, de ezt hamar orvosolta egy jó pohár borral az egyik frissítőállomáson, amitől relatív jó kedve kerekedett, bár továbbra is nagyon fázott. Nohát, futottunk tovább rendületlenül, s azért próbáltunk jókedvet csiholni magunknak, ő például azzal múlatta az idejét, hogy lefotózott, midőn pucér seggemet próbáltam megismertetni egy osztrák kiserdő szélén a helyi Bambival és a többiekkel - utólag nem átallotta nekem is átküldeni a képet rólam, amin a dolgomat végzem épp, nyakig felhúzott széldzsekiben.

Új előzési taktikát is kidolgoztunk, legalábbis OJ ezt állítja (én továbbra is fenntartom, hogy csak a jószándék vezérelt): utolértünk úgy 80 kilométer magasságában egy nőt. Messziről kiszúrtam, hogy egyéni, s azt is, hogy nem mozog szépen már... Mondtam is szakállas páromnak, hogy a mai nap célja az, hogy megelőzzük lassan őt (akkor még messze volt), de úgy, hogy nem lassítunk. Miután azonban nagyon hamar utolértük, láttam, hogy nincs túl jól a csajszi, ezért előreküldtem OJ dokit, kérdezze már meg, nincsen-e szüksége valamire - meg kell hagyni, katasztrofálisan mozgott már. Ő előre is ment, adott is neki ananászlevet, s míg a nő azt itta hálás tekintettel, én elfutottam mellette. Nohát OJ azóta mondja, hogy mert utolérni már nem tudtam volna, ezért ilyen aljas és alattomos praktikákkal értem el, hogy lehagyjam őt.

A végéig más nem nagyon történt... Messziről megpillantottuk Pozsonyt, s nagyon örültem neki, aztán volt még egy hosszabb bokortúrám, ami alatt sokan leelőztek, végül átfutottunk a határon, pontosabban a határállomás mellett. Végre szlovákiában voltunk. Ennek annyira megörültem, hogy a Dunaparton hintázni kezdtem, később énekelni kezdtünk, méghozzá az István a királyt - a zenei alapot a telefonomból hallgatva, amin az egész mű rajta volt, néha igyekeztünk hallhatóan magyarul énekelni, mikor sokan hallhatták, de igazából csak ökörködtünk a határtól végig. A táv kimérése érdekes volt, mert ötösével ki volt írva mindig, s 85 kilométer környékén még úgy számoltam, hogy 9:00:00 körül érünk be - ehhez képest sikerült változatlan tempóval, de 9:20-ra beérnünk a főtérre, vagyis annak egy elkerített részére... No komment, ahogy a művelt svéd mondja.

A befutónkat akár a Zöldgömb is szervezhette volna, hiszen egy hatalmas színpad mellett volt a cél, következésképp a kutyát nem érdekelte, hogy valaki megérkezett, sokszáz ember állt háttal nekem, csak egy lány adott valami zacskót, hogy húzzam magamra, s menjek arra hátrafelé. Én pedig kerestem a futókat, bármit... De csak egy asztalt találtam, rajta pár üres poharat meg két izoitalos hordót, s ahogy ott dideregve próbáltam szót érteni két szlovák lánnyal, akik láthatóan semmilyen emberi nyelven, de még lóul vagy macskául sem értettek, elgondolkodtam, hogy vajon mit keresek én ott egyáltalán.

Láthatóan ezt nem értette az a néhány középkorú nő sem, akik a kordon mögé bejöttek valami nyakbaakasztós belépővel, s morcosan mondva nekem valamit odébb taszigáltak, miközben a VIP feliratú sátor felé igyekeztek. Valahogyan ott csak útban voltam - kértem is OJ-t, hogy ugyan menjen már és kérdezze meg a zacskóslánytól, hogy most akkor mi a tök is a teendő. A válasz lesújtó volt: 10 perc sétára innen egy iskolában várnak minket a sörök és a masszőrök... Kicsit dühös voltam, de hamar jó lett a kedvem, mert egyszer csak ismerőst láttam: Pitzi vigyorgott felém, s kiderült, hogy ő ugye ott lakik, s Aláékkal is már beszélt, ott sertepertélt már délután óta. Örültem neki, mert elsősorban ő tudta, hová kell menni, így aztán mögötte gyalogoltunk OJ-val, mitöbb: Pitzi rám adta a kardigánját, mert épp meg akartam halni a hidegtől.

Innentől már jó volt: OJ mindenkinek elmondta az új előzési taktikámat, én tiltakoztam, s közben söröztem, míg a gyúróra vártam. Jó sok embert sikerült lefutnom, ennek is örültem, bár a bal lábfejem érzékeny volt, ahol megnyomta a cipő, s a bokám is jelzett, mert a nyomott lábam miatt picit máshogy futottam, mint kellett volna, de nem volt gáz. Jó, nagyon fáradt voltam, olyannyira, hogy egy sörtől is fejreálltam, például szemérmetlenül bámultam egy fekete hajú lányt, aki bugyira vetkőzve feküdt a masszőrasztalon... aztán gyorsan elfordultam, nehogy kikapjak. A beállt izmaimat egy srác szépen legyúrta, de ekkor meg már a szomszéd asztalnál masszírozó lány munkálkodását figyeltem, s kérdeztem is, látván, hogy valaki hátát nyomkodja épp nagyon finoman, szóval kérdeztem, hogy esetleg átgurulhatnék-e inkább az ő asztalára... a lány mosolygott, persze, mert nem sejtette, hogy innentől OJ-val mindketten a verseny végéig fogunk neki udvarolni. Pedig mi azt már ott megbeszéltük.

Mindenesetre összehaverkodtunk, adott egy joghurtot is, amit másnap reggeliztem meg, a gyúrás végére pedig beesett szegény Ákibácsi, aki vacogott, de istentelenül. Felfeküdt az asztalra, s nem bírta abbahagyni a remegést, OJ be is szólt neki, hogy ilyen kézzel ne nagyon menjen pisilni - a válasz nagyon sötét pillantás volt. Szereztünk egy barátot. Lassan megjöttek végre Farkasék is, akiért kezdtem aggódni, mivel jó ideig nem sokkal mögöttünk voltak, de aztán egyszer csak lemaradtak. Mesélte, hogy egy szabadkai srácot kísért, aki farkasvak volt, s a szürkületben nem látott, de nem ez volt igazán a nagy hibája, hanem az, hogy megállás nélkül beszélt, amit Farkas birkatürelemmel viselt, gondolom, ursi nagy örömére. Beszélgetni nem lehetett vele: ő beszélt és pont. Sejtem, hogy célkapu ekkora örömet még nem okozott Farkaséknak, mint ezen a napon...

Lassan összeverődött a bagázs, s elindultunk a mindentől egyforma messze levő világvégi szállásunkra, jött Pitzi is, sőt, kalauzolt minket, s a szálláson úgy viselkedtünk, mint ama híres egyenesek, akik egyszer csak a végtelenben találkoznak... Gandiék már az étteremben ültek, így mi is odatettük székhelyünket úgy, ahogy voltunk, cicagatyában, büdösen... az épp bezárni készülő étteremben én rántott húst ettem meg valami jó kis levest, a többiek is belakmároztak, iszogattunk valami citromos Jegerre hasonló valamit meg sört, s nevetve beszéltük meg a nap eseményeit - OJ természetesen a híres előzésemmel kezdte. Jókedvemben Nórit is felhívtam, meséltem neki minden jót, majd elbúcsúztunk.

Vacsora után ökörködtünk még egy kicsit, Farkas fotózta, amint Oj tologatott engem egy bevásárlókocsiban, majd mint egy zsák krumplit, beöntött a szobába, ahol a budapesti szocreál alja keveredett a pozsonyi középkori építészettel és a hideg levegővel. Ala bácsi végigjárta a szobákat, meginterjúvolt mindenkit, hogy hogy van, majd megnyugodva aludni tért ő is. OJ elől kifürödtem a maradék langyos vizet, majd összepakoltunk holnapra mindent... végigkenegettem mindenféle csodaszerrel a lábaimat, egyhén sajgó bokámat, majd befeküdtünk a franciaágyba, diktafonra mondtunk mindent, ami aznap történt, a rajtot, a futást és a mosolygós masszőrlányt. Hamar elaludtam, vártam a másnapot. Annyira pedig azon már nem volt mit várni, hiszen lassan éjfél volt már. És másnap kezdődött a neheze... miért is nem lazítottam meg a szoros cipőt korábban?!

Köszönkök mindenkinek mindent! a beszámolóm és minden más részletekben jön - annyi minden írnivalóm van. Olvassátok szeretettel!

---

Bécs-Pozsony-Budapest 2007

I- rész

Nos, vége van. Egy évnyi testi-lelki felkészülés után, hosszú hetek és hónapok sok lemondása és önkínzása végeztével végül megcsináltam, megcsináltuk. Öt napnyi kemény küzdelem, harc az elemekkel, a fájdalommal, a csüggedéssel, önmagammal... s ennek mind vége van. Ami maradt, az az üresség, mintha sok hónapig túlfeszítünk egy húrt, hogy aztán elengedjük, hogy pendüljön egy igazán szépet - s az pendülés helyett valami egészen mast csinál, hogy azután megereszkedve, régi feszességére már nem is emlékezve lógjon petyhüdten. Várva, hogy valaki vagy valami új feszességgel, új erővel töltse fel...

Egy picit olyan most a lelkem, mint a szobám szokott lenni a vizsgaidőszak végeztével: sok időn keresztül csak gyűlik, gyűlik a sok tanulnivaló, jegyzet, füzet és könyv a pdlón-asztalon-ágyon, egy idő után semi nincs már, csak a vizsgák, vizsgák és a vizsgák, ki sem látszom belőlük, aztán egy szép nyári napon leteszem az utolsó vizsgát is és elpakolok mindent a szobából. És akkor hirtelen nem tudok mit kezdeni a normális világgal, nem tudok mit kezdeni magammal. A normális élet tárgyai, jelenségei ismeretlenül bámulnak rám, s én újra meg kell, hogy szokjak mindent, miközben kezdetben csak járok fel és alá a hirtelen támadt nagy ürességben - persze, hiszen ami eddig az életemet strukturálta, ami a napjaimat céllal látta el, annak vége van.

Bizony, így van ez a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaratonnal is, aminek végigfutására épp egy éve tettem fogadalmat, s ami onnantól kezdve meghatározta a mindennapjaimat, hiszen nem múlt el hét, amikor ne a felkészülés jegyében terveztem volna meg, hogy mit és hol, hogyan akarok tenni. Miközben versenyeztem itt vagy ott, miközben nyaraltam, amikor dolgoztam vagy pihentem. Végig. És letelt az egy év, eltelt ez az idő, s elmúlt ez az idő. Vége van. Mostantól más kell, hogy kitöltse az életemet, s szerencsére alkalmas cél van elég. Megvan, aki újra energiával tölt fel, és akivel újrarendezem a most furcsán üres szobámat. Azért elég sok hely lesz benne a futócipőnek is - és a falon az oklevélnek, mert azért, ha nehezen is, de Farkassal csak végigfutottunk legalább 320 kilométert Bécstől Pozsonyon, Győrön, Tatán és Budakeszin át Budapestig...



Az előzmények

Mikor OJ doki tavaly befutott, tudtam, hogy ezt én is meg akarom csinálni. Nagy örömmel vártuk őt minden nap végén, Gergővel hoztuk-vittük székestül, ünnepeltük őt, én pedig éreztem, hogy ez nekem is kell. Hogy magaménak tudjam ezt a távot, magát a teljesítést és az örömöt, hogy igenis képes voltam egy nem mindennapi tettre. Igen, akkor kezdődött. Nem sokkal később OJ doki felajánlotta, hogy ha futok, akkor ő bizony kísér - néhány hónappal később fogtam szaván, mikor már sokadszorra mondogatta.

Néhány dologtól függővé tettem a dolgot, a legfontosabb azonban a Balaton-kör volt, amit direct vesztett pozícióból, a csapatok közt egymagam indulva futottam végig két nap alatt. Tudni akartam, tapasztalni, hogy egy napnyi kemény munka után másnap felállok és megyek ugyanúgy, mint előző nap. És mentem - a cél előtt OJ megkérdezte, hogy akkor lesz-e Bécs-Budapest. Én pedig azt mondtam, hogy ez már nem kérdés. Mert nem is volt az.

Beneveztem hát. Ugyan latolgattam az esélyeket, hogy mire lehetek jó, hanyadik helyre várhatom magam, de a fő cél a lefutás volt. Ennyi.

Nóri, a kedvesem látta, végigszenvedte velem a felkészülés legtöbb óráját, csak ő a másik oldalról: az aggódás és a féltés jutott neki, s nem kevésszer az ápolás, a lerobbant alkatrészeim helyrerakása. Ahogy közeledett az ősz, úgy éreztem egyre jobban, hogy már nem csak magam miatt, hanem őérte is meg kell csinálnom, amit kitaláltam, ennyivel neki is tartozom, hogy ne legyen mindaz hiábavaló, amit értem tett majd’ egy évig. Ennyivel már neki is tartoztam, s naponta, újra meg újra megerősödött az elhatározásom: okosan, tisztességesen felkészülök és megcsinálom. Hiszen “ez már nem kérdés”.

Persze voltak aggódásra okot adó dolgok nem is kis számban, például köztudottan felelőtlen párost alkottunk OJ dokival, s csak reélni mertem, hogy majd kilépünk ebből a szerepből, mielőt végleg beleragadunk. Aztán nem mindig voltam biztos abban, hogy jól készülök-e, s minduntalan megerősítést kerestem az utat illetően, amin járni akartam. Future, Ispi, Lelkes Guszti, Zilaci, Farkas, Ursi, Gandi és sokan mások voltam, akikhez néha-néha fordultam, hogy tanácsot kérjek, hogy ezeket a tanácsokat aztán belátásom szerint vagy megfogadjam, vagy ne. De a megerősítés nagyon kellett, hogy tudjam: nem egetverő hülyeség, amit épp csinálok, a hétvégi sorozatterheléses edzések, a 12 és 24 órás futások szinte az utolsó pillanatban, a 200 kilométeres hetek, melyek végén félájultan zuhantam Nóri karjaiba.

Lasan tehát eljutottam oda, hogy magamban biztos voltam, már csak két dolog nem volt világos. Először is a logisztika alkotott számomra áthághatatlannak tűnő akadályt, de ez végül Aláék csapata és nem utolsó sorban Bocsi és Nicol segítségével megoldódott a verseny nulladik napjától egész a végéig. A másik problémát OJ doki jelentette, aki hasonlóan nagy elhatározást tett tavaly: lefutja a Spartathlont. Én tiszteletben tartottam azt, hogy neki az a legfontosabb, így viszont tulajdonképp semmit nem tudtunk megbeszélni, mert nem akartam zaklatni a nyavalyáimmal. Emellé jött aztán a nagy ijedtség, mikor tönkrement a bokája Görögországban - nem ragozom: két hetet végigidegeskedtem, mert egyáltalán nem volt még vele megbeszélve semmi, s kezdtem igen nagyon aggódni. Mármár kapkodva szerveztünk meg szinte az utolsó pillanatban mindent, s egészen az indulás pillanatáig a körmömet rágtam idegességemben, mert olyan szinten voltunk összeszedetlenek, hogy az indulás előtti napon még az sem volt megbeszélve, hogy OJ másnap budapestre a Mátrából jön, kerékpárral. Mert épp ott lakik. Vártam a pillanatot már, amikor futhatunk, mert onnantól volt minden biztos. Addig pedig...

A verseny előtt sok jókívánságot kaptunk, nagyon sok őszinte szeretetet. Szerdán Vinca ragaszkodott hozzá, hogy menjek a topikfutásra, valamit mondani akar. Mikor odaértem, a kezembe nyomta az ajándékát, egy kicsi fekete plüssbárányt, s egy paksamétát, amiben - ahogy mondta - “okosságok” voltak: egy kis gyűjtemény a fórumlakók különböző hzzászólásaiból, amiknek mind hasznát tudtam venni a borítón pedig az én néhány mondatom arról, hogy miért, s főleg kiért is szeretném jól megcsinálni ezt az egészet. Vinca szaladt már, mennie kellett, de elmondta, hogy a fekete bárány fog rank vigyázni majd az út során, pont úgy, ahogy Farkasra és Ursra egy fehér bárány. Meghatódtam, s úgy búcsúztam el tőle, mintha csatába indulnék. Úgy is éreztem magma onnantól, míg mindenki valami hasznosnak tűnő tanáccsal utamra engedett, igaz, akkor még csak hazafele tartottam - de az agyam már nem volt otthon.



A nulladik napon

Mindent összepakoltam, Bocsi 2 órára várt a Boráros téren. OJ-t is odarendeltük, bár elsőre azt mondta, hogy nem fog odaérni. Mikor újra felhívtam, s kértem, hogy ne szúrjon ki velem, ha eddig rám bízott mindent, most ne tegyen keresztbe, megegyeztünk a 2 órában... Jobbágyiból jött, bringával. Igazából esélytelen volt, hogy felérjen Pestre, de bíztam... Amíg fel nem hívott, hogy még rohadt messze van. Dühös voltam, de Bocsival elémentünk, s jó háromnegyed órával később Mátyásföldön szedtük össze őt még egy óra lett volna, míg átér budapesten. Igaz, később kocsival is annyi volt, akkora volt a dugó. Jobb lett volna tán kifele is futni.

Miközben még befele pakolásztunk az autóba, elkezdődtek a megpróbáltatások: OJ véletlenül a bringás bukósisakjában egyszerűen lefejelt, de úgy, hogy beleszédültem. A bringát felkötöttük a tetőtartóra, a csomagokat hátra pakoltuk, s elindultunk. Sztorizgattunk, jól éreztük magunkat, s bár sok idő eltelt a budapesti dugóban, igazából nem voltunk késésben. Mikor végre kiértünk az autópályára, azt gondoltuk, a célegyenesben vagyunk, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy Bécsbe érjünk. S mint minden rendes, hatásvadász történetben, úgy nálunk is ezzel a felszabadultsággal kezdődött a megpróbáltatások igazi sora.

Győrtől úgy 50 kilométerre lehettünk, mikor megtörtént az, amit később úgy meséltünk csak, hogy a bicikli az autó oldalán kopogott, mi pedig udvariasan megálltunk és beengedtük. No persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindez erős 150-es tempónál történt, mikor is a tetőtartó egyszerűen kiakadt, s a bringa levitorlázott a tetőtartóról, csak egy vékony heveder fogta. Mindazonáltal igen erőteljes hangot adott, ahogy az autó oldalát végigszántva a hátsó ajtóhoz odacsapódott néhányszor, s Bocsi egyből satufékezett, az én agyamban pedig egyből előjöttek az emlékek a tavalyi bringaelhagyásunkról SK-val, így egy pillanat alatt tudtam, hogy honnan fúj a szél... bizony, leizzadtam egyből. Pláne, mikor nagy hirtelen kievickélve a leállósávra megláttunk egy hatalmas kamiont, ami szintén erős tempóban eltép mellettünk. Ha az alá beesik a bicikli, s fékez egyet a kamion, akkor Nicol valószínűleg nem a fórumból tudja meg a hírt, s kap szívrohamot, hanem a tévéből. És akkor nem biztos, hogy másnap bármelyikünk is futott volna akár egy métert is.

Az első ijedtség után szemrevételeztük a dolgokat, a bringa láthatóan egyben volt, ahogy lógott a tetőről, az autó azonban sérült, néhol be is horpadt, máshol csak a fényezés ment tönkre. Bocsi hangosan nem sokat mondott, de hogy magában mit gondolt, ahhoz biztos külön honlapot kellene nyitni. Miután a tetőtartó megszűnt tetőtartóként létezni tovább, kénytelenek voltunk behajtogatni a bringát a csomagtartóba és az utastérbe - mekkora szerencse volt, hogy a Superb egy cseppet azért nagyobb volt, mint annak idején SK kicsi Corsája! Mikor ez is megvolt, elindultunk tovább. Hátha semmi nem történik.

Vincát hívtuk, elújságoltuk neki viccesen, mi történt, majd behajtottunk Győrbe azzal, hogy OJ meg én majd mondjuk, merre kell menni. A legendás eltévedők. Nem bonyolítom a dolgot: egy óráig városnéztünk, a végén természetesen fogalmunk sem volt arról, hogy hova kell menni, s a néni, akit kérdeztem a helyes irányról, minden bizonnyal a potenciális társalkodónőt látta bennem, mert mindent elmesélt, ami eszébe jutott, hogy milyen rozoga a híd és különben is, ne menjünk mi a sportcsarnokba, mert... no ekkor dudált Bocsi, hogy húzzunk már. Húztunk.

Valahogyan odaevickéltünk a versenyközpontba, ahol egészen határozottan “valami dolgunk volt”, de hogy mi is, azt hiába próbáltam megtudni OJ-tól, nem nagyon emlékezett semmire a tavalyi futásának ezen részéből. Így aztán mint szakavatott elsőbálozó próbáltam megtudni az információs srácoktól a tennivalókat - persze ilyen erővel egy falikutat is kérdezgethettem volna, ugyanekkora siker lett volna garantált. Annyi különbséggel talán, hogy egy falikutat el lehet zárni, ha már unom a langyos vizet...

Mindeközben ismerősök hatalmas táborával találkoztam itt meg ott, mindenkivel beszélni akartam, s mindenki akart egy-két biztató szót mondani. Úgy ittam a szavukat, mint valami édes nektárt, jó lett volna, ha minden egyes hangot eltehetek magamnak, hogy elővehessem, mikor szükség van rá. Később így is nagyon sokszor eszembe jutottak a kedves szavak, hogy előre megelőlegezték a bizalmat, hogy elhitték és elhitették velem is, hogy nagy dologra készülök, s sikerülni fog. Ahogy a különböző ablakoknál álltam sorba, mindig beszéltem valakivel, kivétel persze az az eset volt, amikor is az információs srácokkal tudattam, hogy ők azért vannak ott, hogy elmondják az információt, ugye, s nem azért, hogy bután nézzenek ki a fejükből. De nem értették.

Az útlevélellenőrzés (az is vicces volt: ránézett egy marcona határőr és visszaadta, vagy nagyon unta, vagy igazából egy analfabéta pék-cukrász volt, aki fogadásból vett határőrmaskarát, s a fogadáson nyert üveg vodkát nyalogatja azóta is), a mindenféle papírok elintézése és mindennek hatszor való megkérdezése után végül átvonultunk a kajáldába, ahol végre találkoztam Farkassal és a többiekkel, végre beszélhettünk egy kicsit. Nomeg ehettünk mind a hárman, mert voltaképpen 18-as karikákat láttunk már az éhségtől.

Megbeszéltük, hogy mi megyünk is tovább, mert Bocsinak valamikor vissza is kellett érnie, így aztán néhány praktikus mondatváltás után elindultunk a határ felé. Én még felhívtam Manókát, hogy elmondjam, jól vagyunk, majd átlibbentünk a határon. Bocsi beizzította a GPS-t, s onnantól a szigorú hangú néni vezetett minket, akinek kedvenc szava az ÚJRATERVEZÉS volt... Bécsbe beérvén aztán egypárszor elakadtunk, de a néni a dobozból rendületlenül mondta, merre menjünk, egészen addig, míg véletlen pár méterrel túl nem mentünk a végcélon. Ekkor ugyanis a néni közölte velünk, hogy ismét újratervez, s mi pedig menjünk előre, forduljunk vissza, majd tartsunk jobbra, balra, ideoda - mi pedig mentünk szépen, Bocsi még mondta is, hogy a néni biztosan tudja, merre kell menni, ebben nincs hiba. Gyanakodni akkor kezdtünk, mikor a néni azt találta mondani, hogy “...ÉS MENJ 64 KILOMÉTERT EGYENESEN”... No ez azért bocsinak is sok volt, egyszerre négy sávot váltott, majd beírta a GPS-be a címet újra, mire jött a megmásíthatatlan válasz: “A CÉLTERÜLET ELÉRHETETLEN HELYEN VAN...”

Mi közben szakadtunk a röhögéstől OJ-val, s bocsi hiába esküdözött, hogy a GPS jó, eszünkbe jutott, hogy a bringás affér után is azt mondta, hogy évek óta szállít biciklit, mégsem hagyott el semmit soha. Úgy látszik, én nem vagyok semmilyen eszközzel kompatibilis; lassan félni kezdtem, hogy a kocsi mellett futva kell megtennem a maradék utat. Mindeközben végül azért csak megérkeztünk a szállóba, ahol Bocsi német nyelvtudása átsegített a nehéz perceken, igazából csak azt nem értettük, hogy a recepciós cicának egyszerre mitől kerekedett ki a szeme és mitől kezdett minden domborulatánál domborítani... Később jöttünk csak rá a dolog nyitjára, mikor már a szobában voltunk: OJ doki biciklis cicagatyában volt egész nap, s a papírzsebkendőket zsacskóstul zseb híján a nadrágjába tömködte, ami által egy idő után úgy nézett ki az egész fickó, mint valami viagrával megbolondított tenyészcsődör - nohát ettől állt el a cica szava nagy valószínűséggel.

Persze nem volt sima ügy megtalálni a recepció elhagyása után a lakóépületet sem, hát még bemenni egy fogpiszkáló alakú elektronikus kulccsal a kapun, de ezek már kicsi problémák voltak. Bocsitól elbúcsúztunk, nagyon megköszöntünk neki mindent, s hozzáláttunk a másnapi előkészületekhez, összepakolni, ami kellhet a versenyen. Meglepően gyorsan ment, közben megjöttek aláék, hoztak nekem párizsit, s így minden egyben volt: párizsi, kenyér, paprika, banán, alma, puszedli, ananászlé és magnéziumital, gyógyszerek, kötszerek, ruhák - minden, ami kell. Háromszor átnéztük, de tényleg minden megvolt. Lassan lehetett készülni aludni ideiglenes párommal, a szakállas-copfos NDK női váltós OJ dokival.

Még átnéztünk a többiekhez, ahol Farkasnak Ursi átadta Vinca ajándékát, a fehér bárányt és az enyémhez hasonó, de gondolom, szintén személyre szabott paksamétát az “okosságokkal”... Farkas hosszú percekre elnémult, láttam rajta, hogy örül, s meghatódott. Aztán még egy két hasznos dolgot megbeszéltünk, majd elbúcsúztunk egymástól... OJ dokival azon frissiben diktafonra mondtuk a nap eseményeit, s én lassan elkezdtem zuhanni bele egy mély, sűrűn fekete valamibe, amiben néha-néha pillanatképek, hangok, fogalmak villantak fel előttem, érzések fogtak meg egy múló érintéssel. Kicsit izgultam. Kicsit...? Nagyon. Az éjszaka zaklatott álmokkal volt terhes, mikor csak felébredtem, az órát néztem. Mikor indulunk már? Végül győzött a pihentető álom.

Ahol most tartok...

Már csak bô egy hét van a Bécs-Pozsony-Budapest szupermaratonig. Olyan apróságok vannak/voltak hátra addig már csak, mint a céges póló elkészítése, amiben futok, tervezés-szervezés (bár ezek nagy részében sok segtséget kaptam és kapok), s nem utolsósorban a gondolatok összeszedése egyrészt arról, hogy mit kell majd vinnem, mire lehet szükségem, másrészt pedig arról, hogy mit is akarok én majd ott csinálni, s fôleg hogyan.  

Volt egy hosszúhétvégényi para rajtam, mikor is kiderült, hogy OJ doki barátom, aki felajánlotta, hogy bringával kísér majd, szóval ez az ember kicsit hazavágta a bokáját a Spartathlonon. Voltak olyan infók is, hogy meg is mûtötték, s amíg végül beszéltem vele és kiderült, hogy nincs gond, az eredeti tervek szerint ketten jövünk majd haza Bécsbôl, addig izzadtam ám rendesen. Voltak nehéz óráim, s bár végül lett volna helyette más, én felkészültem arra is, hogy egymagam futom le a távot, a helyzet adta minimális segítségekkel - de alapvetôen egyedül. De mondom, a helyzet nem romlott végül, minden úgy lesz, ahogy kitaláltuk. Ahogy kitaláltuk, még tavaly, mikor ô futotta a távot, és én csak csodáltam ôt is és mindenkit, aki legyôzte a 320 kilométeres távolságot 5 nap alatt. Akkor döntöttem el, hogy ezt az élményt magamnak akarom én is. 

A felkészülés során egyvalamitôl tettem függôvé a dolgot: a Balaton-körtôl. Bár elôtte sérült voltam, az addigi nagy futásaim alapján Ursi biztatott, hogy ne féljek, menni fog az anélkül, hogy mindenáron hosszút futnék elôtte, míg a lábam nem teljesen százas - így aztán, ha aggódva is, de nem nagyon készülgettem a verseny elôtti hetekig szinte semmit. Úgy alakult, hogy a tavat két részletben, két nap alatt futottam körbe, mert kíváncsi voltam, hogyan viselkedik elsôsorban a lábam, másodsorban a lelkem akkor, amikor igazából már minden tartalékom mutatója pirosban van, s csak az elhatározás visz elôre. Ráadásul két egymást követô napon, mindkettôn akkora távon, amit addig még nem futottam, csak egyszer. Akkor gyönyörû kísérettel futottam be a célba, sokan futottak velem a célegyenesig, drukkoltak nekem, s bár a lábam leszerepelt, hiszen az utolsó negyven kilométert sántán futottam le, úgy döntöttem, hogy ha másért nem, akkor az utolsó méterek euforikus öröme miatt kell megcsinálnom a BéPoBu-t. A célbaérésért. OJ doki, aki szintén lejött elém a partig, egybôl kérdezte, hogy "Na? Lesz BéBu?" - és én vigyorogva válaszoltam, hogy hát persze, ez már nem kérdés. Igazából sosem volt az, csak sosem bízom magamban (jó, ezt nem mutatom, mert sok baromságra vállalkozom és így vagy úgy, de mindent végigcsinálok, még ha áldozatok árán is, gondolok itt például a Sárvári huszonnégyre, ahol egy hónapra sikerült tönkrevágnom a bokámat - de le nem jöttem volna a pályáról. A Balaton-körön jöttem rá, hogy lehet egyedül futni, de sokkal jobb, ha érzékelem, hogy a többiek is szurkolnak, küldenek egy SMS-t vagy épp ott és akkor mondanak valamit, ami jól esik. Egyszerûen nagyobb az ember energiaszintje, ha pozitív impressziók érik a felkészülés és a verseny során. 

Mondjuk, hogy így, doppingolva folytattam a felkészülést ezentúl, el-elcsípve egy-egy mosolyt, biztató félmondatot másoktól. Nyáron nagyon sok idôm volt összegezni az elsô félév hibáit - volt mit! -, lett egy hatalmas csokor belôle, de igyekeztem, hogy nehogy túl óvatos legyek, mert... hogyan is mondjam, no, szóval "túlpihenni" sem akartam magam. azt vettem észre, hogy akkor vagyok a legjobb formában, ha mindig a maximumot, mínusz egy picit nyújtok, vagyis meghalok az edzésen, aztán másnap megint és megint, majd pedig, mikor már nagyon fáradt vagyok, akkor éppen addig pihenek, ameddig kell, amint lehet ezerrel pörögni, már megyek is - sokszor aztán észreveszem, hogy hát "ez az alkalom még nem az az alkalom", vagyis még épp egy napot kellett volna pihenni... Ezt leginkább a sorozatterheléseknél tapasztaltam meg, de nem részletezem inkább, milyen is lefutni 22 kilométert úgy, hogy egyszerûen nem megy 6-os kilométereknél gyorsabban. Ez a technika jön be nekem, sôt, az agyamat is edzem ezzel, mert azt mondanom sem kell: volt, hogy minden mást kívántam, csak 60 kilométert ne kelljen futni. De mentem. (Az izmaim nagyon jól viselték mindezt, ami szûk keresztmetszet, az a bokám/térdem... ) 

osszátok szét magatok közt a jelzôket testvériesen. :) 

Egy biztos: a pihenés nem az erôsségem, azt volt a legnehezebb végigcsinálni.... Vagy épp nem is ment. És, bizony, talán ennek a levét iszom most, hiszen a sarkam nem épp százas most, biztos vagyok benne, hogy nem is lesz az már egy hét alatt, a fenébe is: túlterheltem. Talán talpi bônye gyulladás... Kenegetem gyulladáscsökkentôvel és alátámasztatlan cipôt most nem hordok egyáltalán... Már javul, de mivel újabban kisugárzott az achilles felé is, talán máshogy léptem tôle és most a vádlim is visszabeszél. Pihentetem, pihentetem, na. A múlt héten futottam az utolsó hosszút, a sziget pudingján, 35 kilométert. nem esett jól a lábamnak, de nekem igen. Végre éreztem, hogy talán kipihentem a múltkori 24 órás futást, meg a 2 héttel korábbi 12 órásat... 

---Átgondoltam, hogy kitôl milyen segítségeket kaptam az év során, a lányoktól (igen, így, általánosan, mindtôl!) azt a hihetetlen biztatást és erôt, amivel támogattak, OJ-tól a haveri cseszegetéseket és tanácsokat, Zilacitól, Farkastól és másoktól, akire felnézek... noshát tôlük szintén egyfajta erôt, ahogy láttam, hogy ezt meg ezt meg ezt meg lehet csinálni, igenis, az ember képes akármire, csak el kell kezdeni csinálni. És az aggódásokat, Nicoltól, Ganditól, Ursitól, Nyuszitól, mindenkitôl - ahogy ilyeneken gondolkodtam, mindig vigyorogni támadt kedvem, ahogy kocogtam körbe-körbe... No és átgondoltam, miket csináltam idén.  

---Kicsit talán túlságosan is felkészültem a tavaszi 24 órásra, közben terheltem, terheltem magam, belecsaptam a lecsóba rendesen, s épp annyival  lôttem túl a célon, hogy mire elérkezett a nagy verseny ideje, elfogyott a lábam türelme, a bokám bedurrant. Meg persze hülye is voltam, feleslegesen rohangáltam össze meg vissza, idiótáskodtam, de mindegy, ez a múlté. arra volt jó az akori sok verseny, hogy a jó dolgokat tovább csináljam. Késôbb volt a Balcsi kör, majd nyáron egy kis pihenés, ami arra volt jó, hogy augusztus második hetétôl ezerrel belevágjak az edzésbe.  

---Megpróbáltam - és próbálok - néhány hibámat kijavítani (talajfogás, testtartás, lépéshossz, karmunka és egyáltalán. a mozdulatok terén), nem tudom, mennyi sikerrel, de jó úton vagyok. Az izmaim jó állapotban voltak és vannak, az ízületeimre vigyázok, elég volt a tavaszi fájások hada. Az egész éves tervezetlen futásai után nyár végétôl edzéstervet készítettem, ami persze rugalmas volt, így lehetett, hogy be mertem vállalni egy 12- és egy 24 órás futást is, ahol szintén nagyon sok tapasztalatot gyûjtöttem. 

---Augusztus eleje óta nagyjából ezer kilométert futottam, lefogytam rendesen, versenyrôl versenyre, túráról túrára mentem, hacsak lehetett, futottam, egyetlen dolog lebeg a szemem elôtt: jól teljesíteni a jövô héttôl, hiszen egy éve készülök rá. Titkos célom, hogy a verseny utáni napon a topikfutáson együtt fussak a többiekkel. Ha ez sikerül, akkor mindent jól csináltam.  A távval nem lehet baj, számtalan 50 kilométeren túli futásom volt akár csak az elmúlt két hónapban is, lélekben felkészültem a legrosszabb hangulatra is, bevallom, kicsit bizony kínoztam is magam sokszor, mikor egyáltalán nem volt kedvem megint egy-egy hosszú futáshoz... mindig arra gondoltam, hogy a BéPoBu-n sem kérdezi majd senki azt, hogy van-e kedvem hozzá. amúgy pedig a dolog említésre sem méltó, mert van kedvem, igenis van. ezt bizonyítja majd, hogy igen, vigyorogni szándékozom egészen a célig. :)