Másodközlés; megjelent a Magyar Hirlap Online-on 2014 április 10-én

„Minden futó harcos.” Ismeretlen szerző műve, zsírkrétával kaparta fel egy pozdorjalapra 2011-ben a komáromi Erő’dpróbán. De a pozdorjától függetlenül még igaz. Mindenki harcos, és mindegyikük végig járja majd a maga útját a következő versenyén. Azt az utat, amit minden futó ismer. A rajttól a célig vezetőt.

Felkészültségből, kitartásból és elszántságból kovácsolt kardját maga elé tartva rajtol, rendíthetetlenül megy előre, hogy legyőzze az alattomosan támadó sokfejű mumust, a holtpontot. Álnok egy jószág ez, a legjobb a legelején elpusztítani. A hős pedig végén pedig elnyeri méltó jutalmát, a célba érők fele királyságát, ami a királylány kezével ér fel. Boldogan nézhet körbe: megcsináltam, legyőztem a fáradtságot, a holtpontot, legyőztem a távolságot!

Minden bizonnyal nehéz út vár hősünkre. Sosem tudhatja, mikor harap a fenevad, mikor tör rá a legváratlanabb helyeken a holtpont – és őnála nem lesz mindig Vitéz László módjára mindig egy palacsintasütő, hogy nyakon csapja a gonoszt! De bátran állja a sarat majd. Csak megy, megy a cél felé – és elszántan küzd!  De vajon hogyan lehet a sokfejű szörnyet legyőzni? Hogyan lehet a felkészültség és az elszántság erejével túlesni minden holtponton?

Nem is olyan nehéz. Vegyük sorra, hány helyről haraphat a szörny a futás során!

Fáradtság. Bárhol és bármikor támad. Akkor harap az emberbe, amikor a legkevésbé számít rá, de legyőzhető. Mert mitől fárad el az ember? Például, ha túl gyorsan kezd. A megoldás: ne kezdjen túl gyorsan! Felesleges az összes puskaport ellőni az első kilométereken, maradjon a hajrára is!

 Támadhat a fáradtság akkor is, ha nincs elég energia a raktárakban, s azokat nem hatékonyan használja fel a szervezet. De miért nincs elegendő tartalék? Nos, ennek kiküszöbölésére szolgál a megfelelő, energiadús táplálkozás a verseny előtt – és a jó frissítés a futás alatt – , de ugyanezt a mumust győzi le a megfelelő edzettség is: a szervezet hozzászokik a terheléshez, egyre jobban és jobban használja fel a meglévő tartalékokat. Ezt a fegyvert hosszú hetek-hónapok munkájával lehet megacélozni, de megéri!

És az alvás mint fegyver! Pihentet, regenerál. Kihagyni egy-egy jó alvást a verseny előtt olyan, mint leragadó szemmel csatába indulni. Csak az ellenségen nincs szundi gomb.

Éhség. Az ember azt hinné, hogy ugyanaz az eset, mint az előző, pedig nem! Amikor hirtelen azt érzi a futó, hogy kiszalad a lába alól a talaj, amikor életét adná egy falat csokiért… Hogyan lehet megküzdeni ezzel? Nos, hát nem kell a csokiért az életét adni, a legjobb, ha minden frissítőállomáson bekap egy-egy harapás gyümölcsöt, iszik egy kis energiaitalt. Vagy bekap egy kis csokit. És máris megelőzte azt a szörnyű érzést, a szédelgős-émelygős kacskaringózást, aminek során az ember könnyűvé válik, és a szél is lefújja az útról. De még jobb, ha a futás előtt is odafigyel egy kicsit arra, hogy elég szénhidrátot fogyasszon. Egy harcosnak eszébe sem jut, hogy reggeli nélkül induljon el a csatába! A korgó gyomor csak röhögésre készteti az ellenséget, az meg már milyen ciki egy harcban?

Szomjúság. A légzés gyorsulni kezd, a pulzus emelkedik. Az erő látszólag vészesen fogy. Újabb támadás a holtponttól – de könnyen hárítható! Mi a helyzet valójában? Annyi csak, hogy a szervezet ezer módon igyekszik jelezni, hogy vízháztartása közeledik a felborulás felé. Hogy a vér kezd besűrűsödni – és mindemellett pedig az izzadtsággal olyan ásványi anyagok is távoznak a szervezetből, amik elengedhetetlenek. Ki gondolta volna, hogy ezt a rémet is a legegyszerűbben kell legyőzni? Aki szomjas, igyon! Bár nem mindegy, hogy mit: mondják, hogy a víz a legjobb szomjoltó, de ez esetben inkább olyan isoitalt célszerű fogyasztani futás közben, ami segít pótolni az elveszett sókat, ásványi anyagokat. Verseny előtt persze mehet a víz is. Most az egyszer lehet inni előre is.

Az első három támadás tehát védhető. És még csak nem is kell igazából külön odafigyelni rá. A szabály egyszerű: enni, mielőtt megéhezünk, inni, mielőtt megszomjazunk. És edzeni és pihenni, hogy el se fáradjunk! Utóbbi fegyver aztán a következő támadás ellen is jó lehet.

Fájdalom. Már ha egyáltalán fájdalomról beszélünk. Mert akadhat olyan eset, hogy nincs is fájdalom, csak kifogás van. Tehát megy a futónk a maga útján, és azt érzi, hogy nincs minden rendben. Fáj valami. Kicsit. Nagyon. Itt. Ott. Most kell csak igazán észnél lenni, s tudni azt, hogy sérülés történt-e, vagy csak szimplán fáradtság okán kezd sajogni valamelyik porcika. Ha sérülés, akkor bizony nincs mit tenni. Ha a mozgás már nem szimmetrikus, ha a lépések bicegősek, akkor nem szabad habozni, nem egy legyőzni való ellenfél támadt, amin pusztán akaraterővel úrrá lehet lenni. A legbölcsebb dolog azonnal abbahagyni a futást – ehhez kell most az akaraterő. A csata elveszhet, de a háború így megnyerhető! Nem szabad kockáztatni, kis sérülésekből nagyot csinálni. A harcos bölcs.

(Mondom a HARCOS BÖLCS! Hé, Gyaloggalopp, figyelsz? Á, reménytelen.)

A fáradtság azonban nagy úr lehet. Ha valahogyan rátör az emberre, de igazából nincs baj, akkor még a legedzettebb harcos is hajlamos elhagyni magát. Futásból kocogásba, kocogásból sétába váltani avval a felkiáltással, hogy húzódik az izom, görcsöl a vádli. A fentebb leírtakkal természetesen elejét lehet mindennek venni, inni kell sokat, a magnézium is segít a görcsök ellen, s nem utolsó sorban az edzés, hogy a test minél jobban bírja a megpróbáltatásokat. És ha mégis fáradni kezd a futó, úgy érzi, hogy  itt fáj, ott fáj, amott fáj, na akkor lehet bevetni a titkos fegyvert: az elszántságot, ami egy levegővel elfújhatja a támadót! Meglepő, de ha a fájdalom semmi egyébre nem jó, mint hogy miatta lassulni kezdjen valaki, akkor a legegyszerűbb dolog, amit lehet tenni, hogy nem vesz tudomást a dologról. Nem fáj. Miért, amúgy fáj? Alibi. Edzésen nem sokkal jobban fájt-e, amikor résztávokat futott, és a táv végére szinte égtek az izmai? Dehogyis nem! Nem fáj az, nincs baj, ráfogjuk csak. Hogy megállhassunk. Ennyit kell hajtogatni: jól vagyok. Feltenni a nagy kérdést: IGAZÁBÓL van bármi probléma? Ugye, hogy nincs! És tovább… Csak okosan mérlegelni kell.

De hátra van még az a holtpont, ami a sokfejű szörny legveszedelmesebb feje! Ami sunyin támad, alattomosan, a harcos futó azt sem tudja, hogy védekezzen ellene, hogyan győzze le.

Ez a csüggedés. Kaméleon. Bármelyik, már ismert ellenség gúnyájába képes belebújni. Fáradtságot érzünk. Éhséget. Mintha fájna is valami. Minden, de minden a futás ellen hat! A futó csak azt érzi, hogy bármi baja van, az elmúlik, csak álljon meg! Esik az eső. Fúj a szél. De ezek is jobbak lesznek, csak álljunk már meg!

Ilyen csábításnak ki képes ellenállni? Mikor éppen semmit nem kell tenni – sőt, a semmit kell tenni – ahhoz, hogy elmúljon minden baj?

Nos, igazából bárki! Emlékszünk még a nem régen említett acélos fegyverre? Sok edzésből, felkészültségből, kitartásból és elszántságból gyúrva. Utóbbi alkotóelem talán a legfontosabb. Ha az ember elszánt, ha akarja a célba érést, ha álmodik a teljesítésről, akkor mindent meg fog tenni. Addig edzi testét, míg legyőzhetetlen lesz. Aprólékosan készíti elméjét minden egyes méterre, számba véve mindent, ami csak történhet. Feltölti testét és lelkét üzemagyaggal, erősíti akaratát, és tövestül tépi ki a csüggedés minden formáját lelkéből. Szeme előtt az a cél lebeg, amit hetekkel, hónapokkal azelőtt kitűzött maga elé, hogy elindult volna.

Van-e ilyenkor esélye a csüggedésnek? Aligha. Egyetlen gondolattal félre lehet söpörni. IGAZÁBÓL van bármi bajom? Nincsen. Akkor menjünk tovább!  Előre a cél felé! Kis örömöket mindig lehet találni, ami elfeledteti a csüggedést, elvonja a figyelmet a rossz gondolatoktól. Szabad levegő. Remek futótársak. A célba érés öröme. A mozgás szabadsága. Megannyi apró öröm, ami hajt!

És a harcos futó az elejétől a végéig céltudatosan fut, ésszel és szívvel sorra elbánva minden ellenséggel, felkészülten uralva minden lehetséges problémát. Nincs, ami megakaszthatja. Neki már csak futni kell. Végig menni az úton, amin elindult, legyőzni mindent, ami megakasztaná. Futni.

Megállíthatatlanul.

-gyg-