Akartam a héten pacalt főzni, de aztán végül annyi lett belőle, hogy ma pacallá áztam a Népligetben, de csak úgy simán, még krumpli sem volt mellém. A bele való vörös bort majd később megiszom. Viszont egész fellelkesültem, s picit végigondoltam, mit is akarok és hol tartok.  No nem az alapozást meg a futóiskolát, hanem a versenyeket. Az alapozás amúgy is hidegben volt, s biztos forrásból tudom, hogy hidegben alapozni nehéz. De akkor kell, tehát nincs mese, Andersen meghalt. Egy ismerősöm mesélt valamit, aki hallotta valakitől, akinek a kozmetikus mesélte, akit a krematóriumba szoktak hívni, hogy hamvasztás előtt, mikor a hozzátartozóknak megmutatják még egyszer a megboldogultat, már ha van mit, mert például a Grand Kanyont fentről megközelíteni „zuhanást megakadályozó vagy azt biztonságosan lefékező eszköz” nélkül, magyarul belepottyanni, mint döglégy a tablettásborba, nos ez igen csúnya elváltozást okoz az arcon, amit ezek után a legnagyobb jóindulattal is nehéz arcnak nevezni. No, szóval ettől a kozmetikustól származik az infó, hogy bizony négy fokos arcot piszok nehéz kisminkelni, sokkal nehezebb, mint egy 37 fokosat. Ez is mutatja, hogy az alapozás hidegben sokkal macerásabb.

Nade… mit is akartam írni? Hát komolyan mondom, elfelejtettem. De tényleg! Annyira emlékszem, hogy még csak fontos sem volt… Mindegy, majd megtudjátok, ha eszembe jut. Addig elégedjetek meg annyival, hogy Olipapa ma a szívbajt hozta rám, vagyis tegnap. Történik ugyanis, hogy Bajára végül nem megyek, viszont kitaláltuk Noémivel, hogy a jövő héten Ózdon egy kimért 600 méteres körön 6 órát fogok „versenyezni” a muslicákkal és a szellemekkel. (Ahogy Álmos mondja: hejjem.)  Erre Olivér elküldte az edzéstervet tegnap, amiben erre a hétre is ott van 6 óra futás olyan tempóval, amit én eddig maximum 30 kilométeren bírtam.  Először hanyatlottam egy homlokegyenest, de szerencsére fondorlatos módon kiderítettem, hogy ezt a jövő hétre szánta. A fondorlat a következő volt: írtam neki egy levelet, s a megszólítás után, mikor nem számított rá, hirtelen megkérdeztem, hogy ez komoly-e, mert van ám a halálnak sokkal humánusabb módja is, például rajzszöget etetni az emberrel gyrosba rejtve, vagy  elhitetni egy forgó láncfűrészről, hogy hegedű, vegyük csak a nyakunkhoz – a zümmögéssel ne foglalkozzunk, az csak a sok muzsika a hegedűben, mind azt várja, hogy kijöjjön. De nem, mondom, az a jövő heti feladat. Olyan puplzussal futok majd, komolyan, még kölcsön is kell kérnem, hogy elég legyen! Szép halál lesz, azt hiszem. Noémi meg a barátnője meg ott piknikelnek majd a fűben, csak néha a frissítésben segítenek (legalábbis remélem, hogy lesz olyan szép idő), én meg, mint a sánta nagypapa, akinek a falábát odaszögelték a padlóhoz, pörgök egynegyed napig.  A tempó6t a mai edzésen a szakadó esőben teszteltem… Valahogy így érezhetett a Mount Everest első megmászója is, mikor először felnézett a hegyre, s elindult. Közben, mint én is, nomeg a Mester, Besenyő Pista bácsi, csak azt mondogatta: nóóóórmális?