15 hozzászólásÍgérem, sosem teszek említést az almádi versenyről többet, csak még most egy picit. Szóval az a lényeg, hogy minden kétséget kizáróan rájöttem a minap (de eddig is tudtam), hogy a koncentrációval volt a baj azon a versenyen, nem tudtam kellően összpontosítani. Így aztán úgy döntöttem, hogy egy-két hónapig erre is rágyúrok. És ehhez egy különleges lelki löketet is kaptam: mintha csak az égi kezek tolták volna elém a megfelelő fájlt, a múlt héten megnéztem a Shaolin című filmet. Kosztümös, kínai, van benne Jackie Chan is, de csak mellékszerepben, de ott kap egy hatalmas öt perces jelenetet jutalomjátéknak, ajánlom mindenkinek, nézzétek meg! Nem Jackie Chan miatt.
Képek innen: http://geekz.blog.hu/2011/02/28/shaolin
Nos, ebben a filmben említette valaki a következőt: "Dharma kilenc évig meditált egy fal előtt mozdulatlanul. A szívét edzette." (Oké, úgy tudom, mindenhogyan hívták szegényt, de pont Dharmának nem...:)) És bennem mocorogni kezdett valami. Hat-hét évig kung fuztam, megpróbáltam a Shaolin kung fut is, s valahogy előjöttek az emlékek, amikor nem hittem, hogy el tudom törni azt a tíz cserepet, nem hittem, hogy képes vagyok erre meg arra, de az akarat, akarás mindig meghozta az eredményét. És töprengeni kezdtem ezen a meditációs dolgon, jöttek az emlékfoszlányok, mit is tudtam erről a történetről... Igen, Bothidharma (hívták Darumának is és Tamo-nak, Putitamo-nak) Indiából érkezett Kínába a hatodik század elején, s a Shaolin kolostorba akart jutni. A szerzetesek viszont ezt annyira nem akarták, így ő elment egy barlangba, s ott meditált kilenc évig, állhatatosan nézte a falat. Állítólag egyszer lecsukódott a szeme, erre levágta a szempilláit, hogy ne hulljon rá a fáradtság többé, s az eldobott szempilláiból nőtt ki az első teacserje, aminek levelét eleinte rágcsálták, később teát főztek belőle a szerzetesek, hogy a fáradtságot elűzzék.
Kép innen: http://kaleidoscope.cultural-china.com/chinaWH/images/exbig_images/3b3dea4f3a7e79a0e9df1279b49019cc.jpg
De elkalandoztam. Szóval a legenda szerint Bothidharma árnyéka ott maradt a barlang falán és a nézése likat ütött a falba, s amikor a kolostor vezetője erről tudomást szerzett, elhívta magához. Ha nagyot ugrunk az időben, akkor ott tartunk, hogy ő dolgozta ki a Shaolin kung fu alapmozdulatait, eredetileg még azért, hogy a szerzeteseknek a teste is rendben legyen, mert szerencsétlenek alig-alig bírták a számukra megterhelő hosszú meditációs gyakorlatokat. No nem untatok senkit tovább a kung fu ezen ágának fejlődésével, inkább visszaugrok magamra.
Annak idején én nagyon komolyan vettem, s igazából ma is komolyan veszem azt, hogy az embernek a lelkét fel kell készíteni valamilyen nagy feladatra, a test nem elég. Eddig ugye tiszta a dolog. Namost ott, a buszon, ölemben a laptoppal meghallottam a fent említett mondatot, s hirtelen leállítottam a filmet. A "szívét edzette"... Az áldóját neki, ha egy legendabéli alak képes volt kilenc évig egy nyavalyás fal előtt állni, akkor én nehogy már ne legyek képes 12 vagy 24 órán keresztül összpontosítani egyetlen feladatra! Pláne, hogy mindig is büszkén hajtogatom, hogy lélekben kell erősnek lenni. És a héten elkezdtem a szívemet edzeni. Nem minden futáson, de néhányon. Egy tempó, nincs semmi, ami kizökkentsen, csak futás van, szép mozgással, nincs iramváltás, akkor sem, ha mindenáron gyorsabban vagy lassabban akarnék futni. Fura ez azok után, hogy mindig örömfutok, de rá kellett, hogy jöjjek, hogy bizony meditálni is lehet futás közben, mitöbb: épp akkor kell!
A jövő hét után lesz a Nagy Meditáció, éjjel elfutok megint Ózdra, nagyjából 14-15 órát kell arra összpontosítanom, hogy csak futok, ha fáj, akkor is, ha fáradok, akkor is, s nem engedek semmilyen kísértésnek. Ma volt a főpróba. Gödöllő felé futottam, ahogy mértem, tök egyenletes tempóval. Figyeltem a kézre, lábra, nem érdekelt az emelkedő, nem érdekelt semmi.
Két dolog zökkentett csak ki. Az egyik Pleko volt, aki valami járőrkocsival állt meg előttem, s elsőre nem ismertem fel. Nesze neked, Shaolin tanítás, úgy elküldöm ezt a járőrt a francba, ha beszól, hogy a haja is leég, gondoltam - tudni kell, hogy Pandacsöki Boborján után szerintem én vagyok a második legtöbbet futás közben igazoltatott ember. Éjjel kettőkor az erdőben, este az M3-as mellett, délben egy mezőn, hajnalban az utcán... mindig megtalálnak. De, mondom, csak Pleko volt. Picit beszéltünk, s visszameditáltam magam futóba.
A másik viccesebb volt. Nekem. Egy gyönyörű Toyota Selica megmutatta nekem, hogy hogyan is kell értenem azt, mikor én vezetek, s valaki azt mondja: "ott a körforgalomnál egyenesen menj tovább". Szegény toyotás bizonyára lement alfába, s Tamo szellemével társalgott éppen, mikor kiegyenesítette a körforgalmat. Valószínűleg hamar rájött, hogy immáron csak fél toyotája van, hiszen állhatatos meditációjának hála, ahogy Tamo lyukat nézett a falba, ő ugyanúgy a Toyota néhai részével lyukat nézett a szalagkorlátba. Hiába: a lelki felemelkedésért néha áldozatot kell hozni.
Galopp!
Alapjáraton engem nem zavar, meddig önostorozod magadat Almádi miatt. Tőlem aztán 9 éven át is teheted, lyukat billentyűzve a monitorodba, akkor is elolvasom, ameddig ilyen olvasmányosan meg tudod fogalmazni :)))
De azért mégis megkérdezem: OK, hogy _érted_, hogy miért nem ment Almádi? De azt miért nem tudod _megbocsátani_ magadnak, hogy az életnek volt egy lényegesen sokkal fontosabb szelete, mint a futás, amely a fejedben is privilégiummá állt elő? Mert hát lehet meditálni, meg lehet akarni, de azért egy gyerekszületésről, illetve annak várásáról volt szó, ami szerintem enyhítő körülmény.
És a másik: tényleg olyan fontos Neked a futás, hogy 14-15 órányi családi életről, társról babáról, tesóról lemondjál miatta?
Vagy csak arról van szó, hogy belőlem azért nem lett és nem is lesz soha rendes futó, mert mindig találok kifogást? :)
Akárhogy is: hajrá!! :)