Tegnap otthon voltam egész nap, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, otthon maradok Noémiékkel, csak hajnalban, nomeg délután mentem el futni egyet. Akkor már kezdtem morgolódni, hogy sosem ér véget a tél. Nem mintha sok bajom volna ezzel a havas, hideg idővel, Csömörön nagyon szép mindez, a mezők, a rétek, erdők... Nade a belvárosban? Ott csak a mocsok marad belőle, a latyak, sár.

No, szóval tegnap reggel egy gyors futkosás a patakparton, csúszkálva, de élvezve a friss havat. Aztán hazaértem, zuhany, miegymás. Reggeli, délelőtti punnyadás, amolyan itthoni dolgok, amik csak úgy adódnak, ha az ember egy nap úgy dönt, nem dolgozik. Potyanap. Aztán délután, mikor minden elcsendesedett, kaptam magam, s elindultam a Népligetbe, ahogy szoktam. Nos, az út harmadrészt bitumen, harmadrészt latyak, harmadrészt hó és jeges hó volt... Nincs evvel baj, kicsit gyorsabban kell futni, hogy az ember ne fusson lassabban. Viszont azért éppen olyant, amilyent szerettem volna, nem tudtam futni. Inkább hazamentem főzni; finom zöldbablevest, jó is az. Ma reggel mínusz ezer fok... Rám fagyott a sapka is. A tervezett sprintek helyett középgyors futások voltak, nagyon kicsi pihenőkkel. És igazán csak az a bajom, hogy nem és nem, a fenének sem lehet két hétig egyfolytában normális edzést csinálni, mert vagy a hideg, vagy a hó megakadályoz. Vasárnap egy jó ötvenest kellett volna futni, a fene tudja, a havon mi lesz belőle.

Talán nem kellene sietni még, hiszen van szűk három hónap. És azon is elgondolkodtam, hogy előfordulhat-e vajon, hogy az ember nagy lelkesedésében előbb éri el a megfelelő állapotot, s aztán már csak romlik? Morfondírozok, morfondírozok...