Milyen vicces az, amikor a dolgok MAJDNEM olyanok, mint amilyeneknek lenniük kell, a különbségekről meg elvonják a figyelmet a kalandok, ugye? Általában elég az elején elhitetni a szemlélővel, hogy amit lát, az tényleg az, ami – utána már tojni rá.

A hétvégén megnéztem ugyanis egy McGyver epizódot (tudjátok, a fickó a nyolcvanas évekből, aki szemceruzából, avas kacsazsírból, futózokniból és parti homokból gyulladáscsökkentő krémet készít, használt traktorgumiból és szárítókötélből meg pulzusmérőt). Elvileg Magyarországon játszódott, a Budapesti tolvaj volt a címe. Kezdődött egy nagytotállal a Várból, látképpel, mindennel, ami kell, csodálatos dunai panoráma, miegymás. El is hittem, hogy akkor ez most innentől Magyarország. No ezután jöttek az ilyenelvtársak, olyanelvtársak, politikai bűnözők a BORZA nevű börtöntáborban (ugye még mindig itthon :)), aztán gyanús lett, hogy csak néhány felirat van, azok viszont mint csodaszép nagy betűkkel, magyarul, mint FAGYLALT, SÓ, CUKOR, ÉTTEREM. No itt már belenyúlt valaki egy korabeli kínai fordítógéppel, mert feltűnt a SZESZES BORPÁRLAT egy kocsma oldalán, majd az előbbi bakit kijavítandó, gyorsan a STOP tábla helyett kitettek egy remekül lefordított ÁLLJ táblát a sarokra. Aztán volt üldözés, mentek a Szent Iván templom felé (no ezt már végképp nem tudtam, hol lehet Budapesten), míg végül egyik autó belepottyant a TENGERBE, a többiek meg átmentek a határon egy sorompón és már Ausztriában is voltak, ahogy ugye ez akkoriban, a nyolcvanas években ment. (Feloldom a nem létező dilemmát: Olaszországban forgatták a filmet, ezt látni lehetett az üzletek felirataiból és egyebekből.)

Mindezt csak azért írtam, mert a hétvégén elindultam futni, s minden MAJDNEM olyan volt, mint általában, amikor régebben elmentem futni. Csakhogy ez a film egyelőre gyenge utánzata volt a valóságnak. Az elején még jól el is hittem a dolgot, nagytotál az elképzelt útvonalról, csodálatos dunaparti táj, dinamikus mozgás, kalandok. Csak úgy nagyjából a táv harmadánál döbbentem rá, hogy hoppá, a filmem készítői nem figyeltek eléggé arra, hogy a főhős, (vagyis én) nem szokott ám elfáradni ennyi futástól, ja, meg persze gyorsabban szoktam futni. De nem, a hétvégi rövidfilmben bizony a főhős gyalogolt, s evett. Oké, ez mondjuk tényleg így van általában. Eszek. No és akkor az főhős arca: valóságban mosolyogni szokott, ebben a spotban meg vicsorgott, ahogy beledőlt a szélbe, ami szaggatta rendesen a ruháját... Szóval nem az igazi. És akkor a belső narráció: úgy emlékszem, csupa jó dolog jár  futónk fejében, mikor elmegy futni, a filmben azonban csak a „mikorérekmárhaza-mikorérekmárhaza” mantra pörgött, mint a villanyóra... Hát nem tudom. Azért dobtak kis filmem készítői egy nagyot a végére, amivel mégiscsak valós önmagamhoz hasonlatossá tették szerencsétlen hétvégi futót: ha el nem is tévedtem, de legalább jól elszámoltam a távot, 38 helyett 48 lett. Hazaérve a nyelvemen próbáltam meg felmászni a harmadikra. Llemerültem, mint gondosan feltöltött akkumulátor a kerti medencében. Azt hiszem, ezt a filmet nem jelöltetem a Zoszkárra...

Ezen a hétvégén újraforgatok. A film címéről még nem döntöttem, de valami olyasféle lesz, mint pl. ”Négykézláb Zebegényben” vagy „Segítsetek, odafagyott a nyelvem egy korláthoz a váci fegyháznál”. Készülni kell, mert ha komoly alkotásokra nem is készülök az idén, de nyáron a Balatonnál azért szeretnék egy könnyed hétvégi családi mozit csinálni. Vagy horrort. Ami jön. :-)