Annyira hideg van, hogy a napokban egy hóember be akart jelentkezni állandóra Csömörön a házunkba, de meglátott egy hajszárítót és arra elszaladt. Most állítólag a félig ellopott csömöri kiserdőben egy fóliasátorban kucorog negyedmagával meg két pingvinnel. A szociális munkások csak azért nem tartják őket nyilván, mert nekik is lefagyott az adatbázisuk.


Nos, ha ilyen hideg van, én neki nem indulok futni – gondolhatnám, de a hidegen túl már tényleg arcpirító az is, hogy negyedik hete nem futok. Annál is inkább, hogy már belaktam új lakomat és Nyuszi is rendbe tette – amúgy is fokozatosan javuló – vállamat, szóval akadály nem nagyon van. Nomeg már be is neveztem az UB-ra, ami, valljuk be, nem kis kihívás. Persze idén nem lesz nagy durranás, maximum csak akkor, ha chilisbabbal frissítek, csak körbe akarok érni és pont. Ja, és azért Sárváron is akarok kocogni valamit, még ha idén tényleg nem fogok tudni felkészülni; mindenesetre ott leszek. A költözködés okozta izomláz is elmúlt, így aztán a hétvégére tervezem, hogy rosszul fellőtt hordozórakéta módjára visszatérek, vagyis futócipőt húzok, s végre nem csak magam után, zsákban, aztán irány a deres határ!


Először kitaláltam, hogy „oké, futunk egy ötvenest” – csak utána jutott eszembe, hogy legutóbb, Yu szülinapiján már a 27 kilométer is betett, előtte Mjocival pedig igencsak megszenvedtük a Budapest – Nagymaros távot. „Akkor felszaladok a Hármasra...” – fűztem tovább a gondolatot, de ekkor eszembe jutott Szilveszter napja, mikor is a Mézeskalács tértől épp a Tímár utcai HÉV megállóig futotta az erőmből, utána pótreggeliznem kellett, hogy túléljem a következő pár órát. „Akkor kiszaladok a Népligetbe” – lelkesedtem még mindig, node erről meg az jutott eszembe, hogy a minap, miután nagyjából eltakarítottam a költözés romjait a lakásból, „csakúgyból” lementem este az utcára, hogy megnézzem, hol is lakom... Mentem erre, mentem arra, aztán egyszerre azt vettem észre, hogy rohadtul nem vagyok sehol, jobban mondva hollétem számomra ismeretlen. Szerencsére végül megjelentem egy ismerős térnek egy olyan oldalán, amiről nem is gondoltam, hogy létezik, majd onnan kisebb kerülővel ugyan, de hazataláltam. És akkor még mindig nem tudom, merre van a Népliget.


Végül aztán most már ott tartok, hogy eldöntöttem: a hétvégén futok egy jót. Ez így rendben van, ugye? Bár a tengerimalacom még mindig szétrághatja a cipőimet, szóval...