No megvolt a Piros 85, nagyjából úgy, ahogy előtte gondoltam. Persze a mozgásom most épp annyira szimmetrikus csak, mint egy fél disznóé, ami feldől, ha beállítják az ólba, de ezt szokás szerint csak magamnak köszönhetem. Másnak is köszönhetném, például Yoyoonak, aki az első, lábfájást emlegető nyirmogásomra nagyjából úgy felelt, hogy "dehogyisállszkiazanyádúristenit", de inkább csak magamnak. Nomeg jórészt csak izomláz az egész, meg a térdem fájdogál egy cseppet, valamelyik szalag helyett bizonyára reggel véletlenül pántlikát kötöttem a térdkalácsomra, mintha csak augusztus huszadika, az új kenyér ünnepe volna. Hiába, no: heti húsz kilométerekből élek szeptember óta, kicsit talán sok volt a múlt héten az Istenhegyi út oda-vissza, most meg ez.

Node ugorgyunk. Hogy hova, nem mondom meg, hiszen számomra mindig lehetetlen volt leírni egy-egy túra útvonalát. Most sem teszem. Ha akarom, persze előjön a pontok sorrendje, igaz, csak nagyjából, de leginkább arra emlékszem, hogy mentünk fel meg le, fel meg le, mint PomPom, mikor egy szellő hintáztatta az ágat. Csak az egyujjas kifordított bundakesztyű hiányzott a történetből, pedig igencsak zimankó volt!

A beígért 8 celziusz fok úgy volt meg az erdőben, hogy voltunk rá az elején hatan (Steve előre, Bozót és Mjoci hátrafelé távolodott el tőlünk később). Hatszor 1,3 fok meg nekünk nyóc. Csak hegyeken és a völgyekben volt ennél hidegebb, az meg ugye alig van a Pilis meg a Budai hegység környékén. A nagy titok az volt, hogy ha már az ember volt olyan marha és elindult reggelek reggelén, akkor álandóan maradjon mozgásban. Nos, mi ezt tökélyig fejlesztettük: 14 óránál is tovább maradtunk mozgásban, s ebbe még nem számoltam bele a vacogást illetve a sok percnyi röhögést, amit Yoyoo szebbnél szebb esései váltottak ki belőlünk. Én ugyan egyiket sem láttam, de ahogy szegény kinézett utánuk, el tudtam képzelni. De mi mozogtunk. Bökivel például mindjárt az elején elkezdtük kergetni Yoyoot, akinek a hangját hallottuk valamivel magunk előtt. Kergettük, kergettük, nagy sokára be kellett látnunk, hogy Yoyoo alighanem csak azt rikoltozta előttünk, hogy félreáll, ne kövessük. Persze jóideig csak azon bosszankodtunk, hogy nem lehet igaz, hogy nem érjük utol; mindenesetre a hirtelen támadt előnyünket egy nyugis tízóraizásra fel tudtuk használni, míg a többiek megérkeztek.

Mondom: nagyon hideg volt, én megpróbáltam délelőtt nekivetkőzni, de mikor Bökivel megálltunk enni, s vártuk a csapatot, igencsak fáztam, így visszavettem a felsőmet. (Ahogy eltűnt izmos karom és felsőtestem a ruha alatt, az addig riadtan menekülő erdei állatok és az erdész három apró gyermeke is megnyugodva tért vissza a fák közé.) Amíg öltözködtem, minden ismerős eltűnt, így aztán hirtelen megiramodással el is indultunk merőlegesen a helyes útra - még szerencse, hogy más is elbambult már előttünk, s ők már visszafelé tartva mondták, hogy arra ne nagyon menjünk, mert az nem a piros.

Néhol, különösen Dobogókőhöz közeledve gyönyörű látkép tárult elénk. A táj csodálatos volt (velünk együtt), külön pikantériája az volt a dolognak, hogy a hegyek tetejéről enyhén párába burkolóztak a hegyek és a völgyek, vékony ködfátyol vonta be a környéket, amitől meseszerűvé vált minden, amit alattunk hagytunk. Na jó, például Tandi meg Kókusz nem, pedig őket is magunk alatt hagytuk. Ők nem mesehősök voltak, csak kemény túrázók. Fenn, dobogókőnél értük utol Bocsit és Eleket, akik mögött nem sokkal Móni volt, lejjebb pedig a már említett két mesefigura. De a pont nem ezért volt számomra emlékezetes, hanem azért, mert majdnem ittmaradtam. Ugyanis az addigi fájdogálás helyett úgy nyilallott a térdem, hogy nem futni, de gyalogolni sem tudtam. Egészen elkámpicsorodtam, azt hittem, hogy egy sosem látott térdfájás miatt befellegzett ennek a jó kis túrának számomra; aztán persze tovább mentem, csak innentől a végéig újra meg újra előjött ez a titokzatos fájás, amit azért megtanultam kezelni, csak az elején nagyon rossz volt. A titok egyszerű volt: nem kinyújtani a lábat állás közben, s óvatosan indulni el a pontról... Ötszáz méter után mintha elvágták volna a nyilallást, ezt játszotta az én kis vicces kedvű térdem. (Például ezért sem láttam, hogy Yoyoo hogy bukfencezik lefele a hegyoldalon. De mivel nem röhögtem ki szegény Yoyoot hangosan, kaptam tőle egy térdgumit kölcsön.)


A frissítés mindenhol álom volt, főleg a gulyás a Kopár Csárdánál, meg a terüljasztalka Dömösnél. És Sistergőéknél Nagykovácsi után, de Nagykovácsiban is jól esett a kávé. A szervezők igazán kitettek magukért. Kitettek például epres cukorkát, amiből le is nyúltam három zacskóval.

A Kopár Csárdánál ránk sötétedett, igaz, ott jó sokat elpiszmogtunk. A táv majdnem felét sötétben kellett megtenni, s bár ez nekem új volt, azért nem aggódtam. Miután Mambától kaptam kölcsön egy fejlámpát, nem kellett illatgyertyával pislogni a sötétben, hanem lézerkardozhattam a párába bele éjnek évadján, mint 'állat. Mire sötét lett, utolértük Steve-et, aki az első részben nélkülünk kirándult Solkimával, de aztán a gulyáságyúnak kinevezett cefréshordónál bevárt mindannyiunkat. Mivel Mjoci és Bozót egy pöttyöt lemaradtak már, így négyen mentünk a célig, hasunkban sokáig kotyogott a forró gulyás. Yoyooföldén Dömötör üdvözölt minket az erdőben. Dömötör az Erdő Őre, egy pólóból, zacskóból gyúrt fejből és két felfújt gumikesztyűből állt - persze, hogy Yoyoo rakta össze suttyomban valamikor a túra előtt! Feltekert bringával a hegyre és megalkotta a madárijesztőt, hogy örüljünk neki, mikor arra futunk. Hát örültünk. Szegény, biztosan fázott ott éjszaka egyedül, láttam, hogy a zacskóból gyúrt arcára rá volt fagyva a mosoly. Gondolom, azon túrázókéra is, akik Nagykovácsi után kihagyták a feltételes pontot a hegyen, mert kényelmesebb volt az úton gyalogolni, mint a piros jelzésen, végig a hegyen. Megnéztem volna a fejüket a célban, mikor megmondják nekik, hogy nem érvényes a teljesítés, mert csaltatok. Gonosz vagyok.

Mivel Nagykovácsiban megint jó volt az ellátás, sokat pihentünk, átöltözés, evés, ilyesmik történtek. Ezután épp ezért már nem is nagyon ácsorogtunk sehol. Hegy-völgy, fel meg le... Éjszaka már többet gyalogoltunk, nem mindenhol volt fó a talaj, bár nem is hajtott a tatár, így volt kényelmes, azt hiszem. Budaőrs fölött még lenéztünk a tájra és alindultunk lefele a sziklák közt, hogy a városban még egy utolsót fussunk... No mi volt még? Ja! Mikor beértünk, kiderült, hogy Yoyoo a második női helyezett (vagy női második, na!), még hazafelé is a kis szobrocskájának örült, ami, meg kell hagyni, tényleg pofás kis jószág. Megdolgozott érte. Nos, röviden és nem részletesen ennyi volt a túra, majdnem kilencven kilométer egy kis elkavarással (ami csak figyelmetlenség volt), soksok ponttal, a pontokon sütivel és csokival, jókedvvel és bőséggel. Tetszett.