Lassanként összeszedegetem magamat, mint egy szerencsétlen főnixmadár, akit épp elhamvadásának a közepén kapott el a zivatar. Bizonyos tagjaim még megvannak, mások meg már újra megvannak; kellett nekem ez a Balaton-kör, mint hazajáró léleknek a lakcímkártya: biztos közülük is kevesen mondhatják el magukról, hogy megvan nekik, de ha igen, azt azért sokan megbámulják. No és ennyit az önfényezésről, meg persze annyit, hogy a futás éppen úgy sikerült, ahogyan elterveztem, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a következő két adat:
-Manónak mondtam, hogy 9-re ott vagyok nála Alsóőrsön, s kéremszépen 8:59:34 volt az órámon, mikor megmutattam neki a váltóponton 22 óra és 48 perc futás után,
-Bökinek, aki kísért és ha tehette volna, péklapáttal veri belém a lelket, nos neki azt mondtam, hogy a lendület Siófokig fog tartani, utána hajnalban nagyhalál, s tényleg. Bár ez utóbbit, utólag úgy hiszem, tényleg csak bemeséltem magamnak.

Voltak persze nem tervezett dolgok is, például, hogy egy japán-finn koalíciós brigád fog az őrületbe kergetni Aligától, de annyira, hogy nyakgörcsöt kaptam szinte, annyiszor fordultam hátra megnézni, jönnek-e... Persze tojtak ők az én fejemre, szerintem a finn a skandináv bálnavadászat etikai kódexét fjordította szóban a japánnak, aki hálából megígérte, hogy bonsai-ra nyírja a finn vörös szakállát. Vagy nem tudom... Mindenesetre úgy megijedtem tőlük, hogy az Kenese és Alsóőrs között egy bokortúrával együtt is a harmadik legjobb szakaszidőt futottam, s persze egy pillanat alatt kijöttem a verseny legnagyobb – és legrövidebb – holpontjáról.

És akkor a versenyről... Kezdem ott, hogy december óta futás tekintetében csak ez a verseny járt az agyamban, vigyázva persze arra, hogy ne szorítson ki minden mást, mint korábban csinálta. Azt hiszem, tisztességgel felkészültem. Ha visszatekintek, persze sok likat találok, s ehhez a távhoz a jó teljesítéshez szükséges, de éppen csak elégséges edzésmunkát végeztem el, moderált mennyiségű hosszúkkal és pörgős edzésekkel. Volt elég kilométerem is, de két évvel ezelőtthöz képest például sok-sok százzal kevesebb. Sebaj, így terveztem, így vittem véghez. Így akartam. A hatóráson jót edzettem, Sárváron tapasztalatokat gyűjtöttem (de még mennyit!), a T100-on pedig örültem, hogy minél tovább kinn vagyok a pályán. Két héttel ezelőtt úgy éreztem, elkészültem, bár egy apró hiba becsúszott: a T100 óta a térdem-bokám vacakolt, így a verseny előtt már kevesebbet futottam, mint szerettem volna. Sebaj.

Az égieknél valószínűleg lejárt a garancia a fűtőtestekre, így némileg hosszabb utánajárásba került, míg a hirtelen támadt zimankót megszüntették és a buherált napsugárzó azóta is tartalékon megy, pénteken mindenesetre még nem tudtam elképzelni, hogy miközben a tökömről is folyik a víz, másnap minden bizonnyal használni kell majd a több váltás hosszúruhát, esőkabátot, miegymást. Márpedig az eget kémlelő okosok azt ígérték. Aggódva pakolásztunk tehát Bökivel a bringatáskába.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Böki az az ember, aki úgy tekert mellettem egy kört, hogy tulajdonképpen nem is ismertük egymást annak előtte, igaz, néhányszor összefutottunk itt meg ott, s a fórumon is „találkoztunk”, de először igazán a T100-on beszéltünk. Akkor szóba került a Balcsi, s felajánlotta, hogy szívesen kísér. Én egész nap gondolkodtam, s úgy döntöttem: körbe tudnám futni a tavat egyedül is (már tudom: idén nem tudtam volna), de nem akarom. Nem akarom szívatni magam, nem akarom a hajnali megborulást egyedül átélni, kell, hogy valakihez beszéljek, valakit ugrassak, untassak, valakin lássam az én csak kívülről látható állapotomat. És Böki nagyszerűen segítette az utat, kísért az én tempómban, fázott, mikor én gyorsítottam, hogy komfortosan tudjak menni, ázott, mikor én egy zacskóba csomagolva úgy néztem ki, mint egy olvasztás után is kinn felejtett mirelit grillcsirke. És mondogatta, amit én figyelmen kívül hagytam. Egyek, menjek, lassabban, gyorsabban, ne pofázzak. Hagyjam a szar magnéziumtablettámat, neki jobb van. Zabáljam a rohadt szendvicseimet, egyek levest, egyek tésztát, a müzliszelet nem kaja, a gyümölcspüré még annyira sem az, nem elég. A puszedliről nem is beszélve, amit aztán ő kezdett eszegetni. És a megrovó pillantások, mikor egy ponton pár perc múlva nem a menetirányba felfejlődve álltam startra készen. Szóval köszönöm Bökinek a segítséget ezúton is, jövök neki eggyel.

De vissza a rajthoz! Böki Nemesgulácshoz előrement, az elején, úgy döntöttünk, nem kell a tömegben szlalomoznia, nem szükséges. Jó volt ez így, magamra vessek, ha egy maratont nem tudok lefutni magamtól, nem? De. Farkas közelében (hol máshol?) találtam magam igen hamar a borongós, szeles időben, aki igen hamar meggyőzött, hogy a hosszú ujjú felsőmre nem lesz szükségem. Gyorsan magam köré csavartam, annál is inkább, mert a hepehupás terepen nagyon gyorsan izzadni kezdtem. azt gondoltam, s mondtam is, hogy gyors lesz ez, túl gyors. Másfelől azonban tudtam, hogy ha elkapok egy jó tempót, akkor a táv első harmadával gyorsan végzek, s nem vesztek vészesen sok energiát, így úgy döntöttem, kockáztatok. Maradt tehát az iram, s időnként ellenőriztem a pulzusomat, gondoltam, addig nem lassítok, míg az rendben van. Egy dologra kellett nagyon figyelni, mégpedig arra, hogy ne álljak feleslegesen. Nem kell az, majd beszélgetek menet közben. Akárkivel. Majd kiélem hülyéskedési hajlamomat a verseny alatt futva... valahogy. Kórosan sokat szoktam ugyanis jópofáskodni egy-egy frissítőnél, s elhatároztam, hogy most nem így teszek. Így hát az maradt számomra, hogy hülyeségeket beszéltem úton-útfélen, s minden vigyoromat a szurkolókra, frissítőkre szórtam, beszólván mindenkinek, akinek csak lehetett. Baddinak, hogy fogja vissza magát, Mjocinak, hogy siessen, mert felrúgom... Farkasnak, hogy ne jöjjön nekem, inkább vigyük el Gabesz bringáját. Höhö... ez jó poén volt: Gabesz fotózott, Farkassal pedig megbeszéltük, hogy amíg ő elvonja a figyelmét, addig én odébb tolom a járgányt. Így is lett, Farkas időket meg kilométereket kérdezgetett, én meg kiemeltem az árokból a bicót és óvatosan elvittem. Gabesz csak fogta a fejét, mikor szóltunk neki, s mi mentünk tovább.

Igyekeztem enni rendesen, így szendvics, müzli, sok banán, ropi, minden fogyott az asztalkákról és a kis táskámból, s örömmel konstatáltam, hogy jó tempóban, jó erőben megyünk továbbra is. A szél ugyan egyre erősebben fújt, szinte fellökött minket, de mi mentünk. Kicsit érezni kezdtem a bokámat és a térdemet, de nem volt vészes. Haladtunk, előrevetítve, hogy majd valamikor azért lassítani kellene… Nagyjából Nemegulácsra terveztük a tempóváltást, addig maradt a rohanás jó hangulatban. Beállt mögénk a későbbi második is, egy lengyel, akiről addig csak sejtettem, hogy valami király lehet a futásban, Farkas ugyanis mesélt róla ezt-azt. De akkor meg miért van mögöttünk – vagy épp miért vagyunk mi előtte, kérdeztem én. Valószínűleg úgy döntött, hogy beáll a szélárnyékunkba, annyira jó közel megyünk egymáshoz, pontosabban valószínűleg Farkas szélárnyékába, mert mögém elbújni a szél elől nagyjából annyira sikeres próbálkozás, mint szenteste a hóban betakarózni a hideg elől egy oldalkocsis motorkerékpárral. Nagyjából így láthatta ő is, mert egyszer csak elspriccelt mögülünk, ahogyan Elek és Krisz is, kiknek eljövetelét fényes csillagként jövendölték az útszéli kocsmából sörrel kisorakozó Gabesz meg Bocsiék.

Nemesgulácson Böki várt, ott leakasztottam magamról a sapkát, kulacsot, táskát, hosszú felsőt, kis taktikai egyeztetés („fussál már, ne pofázzál”), majd mentünk tovább. Az eső csepegni kezdett, mondtam is Bökinek, hogy ezért kár volt idejönnie, ha csak az eső esik miatta. Szerintem kilátásba helyezett egy hátbarúgást, de ez nem biztos… Szóval elindultunk immáron többesben. A tempó Böki szerint is húzós volt, így aztán Farkas kibökte, hogy 46 kilométerig fut velem, aztán lelassul. Hohó, mondom, hiszen én akartam lassulni, nem te, különben is: mi ez a 46? Nos, kiderült, hogy szülinapi futás, amit addig titkolt. Volt nagy vigyorgás tehát, de 46 körül tényleg visszább vett az iramból, s tényleg magunkra maradtunk Bökivel az egyre inkább potyogó hűvös esőben.

Most nem tudom, hogy hiba volt-e vagy éppen ellenkezőleg, de csak akkor vettem fel az eső elleni kabalazacskómat (ami hét évig riasztotta el az esőt, ha nálam volt), mikor már csontig áztam. Mondtam a zacsinak, hogy ha nem tudtad elküldeni a felhőket, akkor dolgozzál, vazze! SK nagyon röhögött azon, ahogy kinéztem öltözéskor, azt hiszem, az időközben a pontra érő Kókusz és Tandi is befért volna a poncho-ba mellém. Én zonban bátran magamra aggattam az elefánttakró nejlont, aminek láttán a szél újult, kaján erővel tépkedett mindent rajtam, amit csak lehetett, önbizalmamat és életkedvemet is beleértve. Természetesen majd’ megfagytam, valahogy rühellem az efféle időt, ilyenkor egy hónaljtokos kandalló vagy egy hordozható forró zuhany jobban esne. Persze mi mentünk, dacoltam, ahogy kell, de utáltam. Keszthely felé szerencsére csillapodott az égiek kedélye is, bizonyára megjött Jenő bá és egy jól irányzott franciakulcsos lendítéssel elzárta a vizet. Legalább olyan haragos voltam, mint a Balaton. Nem tetszett. Én a napsütötte, gőzölgő vizet szoktam meg, arra készültem fél évig, nem, nem, nem ezt akartam. De csak ez volt, tehát igyekeztem visszakaparni a kiborult agyamat a koponyámba, még viccelődésre is futotta a nagy erőlködésben, bár kezem-lábam gémberedni kezdett, s látni sem nagyon láttam, szemüvegemet rég levetvén. Így telt el két-három óra, míg szakadt az eső.

Aztán elállt. Szemem-szám. Ugyanis ahogy visszatettem okulárémat, miután a gatyám megszáradt annyira az eső végeztével, hogy megtöröljem vele a szemüveget, hát kit látok? No kit? Farkast. Mögöttem. Mint kiderült, végig ott volt, képzelem, hogy röhöghetett a szemeteszacskón, ami rajtam volt… Igazából Keszthelyen ért úgy utol, hogy onnan együtt mentünk újra egy kis kajálás után. Ő még felhívta Annát, lemaradt, majd miután hasztalan kutattam a helyet, ahol tavaly a kukactésztát az orromon keresztül hánytam ki, beért lassan minket. Én felvettem a tempóját, s majdnem Máriafürdőig együtt is mentünk, de aztán a homlokomon jelezni kezdett a pici ér, ami olyan aranyosan szokott kidagadni akkor, mikor lilul a fejem… Nem mertem Farkas tempóját futni tovább, úgy tűnik, a nemszeretem idő többet kivett belőlem, mint gondoltam. Ez van, Farkas, menj csak, mondtam. Ő pedig ment.

Picit lassítottam. A bokám már nem fájt annyira, megadta magát a sorsának, a térdem azonban rákezdte, ahogy a combom is elöl-hátul, de ez még nem az a prémiumkategóriás fájás volt, ami feltartóztathatna, leülni sem kívánt még egy tagom sem. Boglárig nagyjából így mentünk: én nehezedő lábakkal, de jó tempóban, Böki meg csendesen tekerve mellettem. Csak akkor emelte fel a hangját, mikor a levesből vagy a finom tésztából nem akartam enni (Mikor ettél? Másfél órája. Akkor egyél! Nem. De!), vagy amikor megmutattam neki, tavaly hol kaptuk meg az első defektet (Megmondtam, hogy a biciklinek a nevét se vedd a szájadra!). Kicsit unalmasnak tűnik ugyan a déli part, de én szeretem, sokat futottam rajta az elmúlt sok év alatt – nem is okozott semmilyen meglepetést, hacsak nem a túlparti hegyek mögött pár másodpercig megpillantott naplementét nem nevezzük annak, amitől nagyon boldog lettem. Lám, mégiscsak van nap! Sok időt nem vesztegettünk semmire, csak Máriafürdőn, ahol Krisz úgy meggyúrta a görcsölni készülő vállamat, hogy ha van ott arra alkalmas jegyző, vagy micsoda, akkor szerintem végrendelkeztem volna sebtiben. Aztán tovább... Néha megpróbáltam megtudakolni a pontokon a frissítőktől, hogy vajon merre járhat Farkas, de nem nagyon tudták megmondani. Akkor fussunk tovább – ez volt a következtetés. Fonyód előtt egy óvodás kiscsaj is csak ezt mondta, mikor integetett, hajrázott, aranyos volt, majd utánam rikkantott valamit a babáját mutogatva. Megtorpantam: mit mondasz? Elismételte, nem értettem. Tessék? Mit csináljak a babával? A kislány elvigyorodott, és a maga egyméteres termetével lemondóan menetirányba fordult és hatalmasat legyintett: ááááá, inkább fussál!

Boglár volt a lélektani pont. Kineveztem annak, ugyanis onnantól tempót, taktikát váltottunk, meg be is sötétedett addigra. Farkas 17 perccel volt előttem, mikor az eszemiszom és a nagy nyújtás után elindultunk. Közeledtünk ahhoz a részhez, amit a legjobban ismerek, s új közbenső tervet csiholtunk: Szemesen kávét iszom, eszem valami jó édeset, telirakom a gyomrom hordozható energiával, zenét be a fülbe és onnantól tolunk egy tempós szakaszt. Sejtettem, hogy jó Siófokig jól leszek. Így is történt, csendben, gyorsan haladtunk, csak a pontokon álltunk meg enni, hülyéskedni, társas életet élni. Szárszón utolértem Farkast, aki egy nem tudom, milyen nemzetiségű fickóval vesződött, adtunk nekik is szendvicset, gyümölcslevet, ettünk, közben sétáltunk, majd magukra hagytam őket. Földváron Vincáék kerítésébe begyömöszöltem egy vicces dolgot, a váltóponton azonban nem sokat időztünk, mentünk tovább. Szántód, Zamárdi, Siófok... jó volt a tempó, semmivel nem foglalkoztam, csak a futással.

Siófokon aztán úgy éreztem, kikívánkozik belőlem valami, mégpedig egy kérdés, amit egy Ford vezetőjéhez intéztem: te ki vagy és mit csinálsz itt? Ugyanis Végig a déli part mentén mindig ott volt, ahol én – kiderült, hogy örömteli esemény fog bekövetkezni, ha nem sietek: Gandi ér utol nemsokára, ugyanis a fickó az ő frissítője volt. Ennek megörültem, lám, a leányzó jól halad. Innentől ezt az embert is kérdezgettem rendszeresen Andi hogylétéről, s vártam, hogy utolérjen, amire azonban nem túl sok esélyt adtam, de hátha, gondoltam, s az milyen jó volna már! Megtudtam, hogy mögöttem egy hullámzó csapat van, vannak vagy tízen, hol egy csomóban, hol széthúzva – no őmiattuk nem akartam, hogy utolérjen bárki is, nem esett volna jól, ha visszaelőz például a japán, akit párszor otthagytam már az éjjel.

Node közben, ahogy megjósoltam, elfogyott az erőm, vagy inkább a lelkem fáradt el, nem tudom, mindenesetre Balatonvilágosnál úgy éreztem, hirtelen kiszakadtam a testemből és kóbor lélekként a helyemet keresem, ahol végső nyugalomban eldőlhetnék. Nem tetszett a dolog. Gyors újratervezés: akkor együnk megint sok kalóriát, igyunk kávét és jó lesz – Szemesen bejött! Kiderült azonban, hogy egyszer volt kutyán budavásár, s a szemem továbbra is majd‘ leragad, kezdek fázni, cikkcakkban futok. Megijedtem, bevallom. Ha összeszedtem magam, futni még tudtam, de jobbára inkább sétáltam, mert közben jobban esett az alvás... Az aligai ponton szerintem SK-én Zsókával a legrandább ábrázatomat látták, nem akartam enni, inni, aludni akartam, de ezt hamar feladtam, mert azt sem tudtam. Ücsörögtem vagy két percet becsukott szemmel, aztán mondtam Bökinek: te, nem eszem semmit, nem alszom... semmi értelme, hogy itt legyünk. Menjünk! SK kapott is az alkalmon, úgy kizavart a székből, hogy még most is futnék, ha nem tesznek elém egy célkaput.

Csodálatos módon a Bökivel váltott pár mondat arról, hogy kár megállni, ha mehetünk is, felébresztett. Innen gondolom, hogy nem lett volna semmi bajom, ha nem beszélem be magamnak... Mindenesetre kicsivel odébb már vígan cipeltem az útmenti szemétdombról az útra egy zöld WC kagylót, még a rávaló teknősmatricás ülőkét is hívogatóan rátettem. Ha lett volna időm, egy cserépdarabbal elé írtam volna, hogy „sok van még hátra, de szarj bele, barátom” – azonban a toalettpapírra inkább nekem volt most szükségem. Jó, mondják, hogy zabálni járok a versenyekre, s mondják azt is, hogy az új nyomja a régit, no a lényeg az, hogy dolgom akadt. Addig húztam-halasztottam viszont, míg elfogyott az erdő, így egy csenevész tüskebokorban próbáltam leadni a szavazatomat, mely tüskebokor természetes élőhelyéül szolgált szerintem a Balaton legnagyobb szúnyograjának; erről ennyit.

A tetthelyről aztán mégsem ez, hanem az út végén megjelenő kis csapat űzött tovább: megjelent a rettegett japán és új társa, egy finn futó. Vérszemet kaptam: ha harc, akkor legyen harc! Nem fogom feladni a pozíciómat önként, kapjatok el, ha tudtok! Mondtam is Bökinek, hogy húzzunk, üldöznek a japánok, s innentől kezdetét vette a hajsza de még milyen hajsza! Tudatosan mozgást váltottam, igazából ez is a terv része volt: ha már elfáradok, akkor elkezdek máshogyan futni, előrébb dőlve, talppárnára érkezve, inkább vádliból, mint combból; ez gyorsabb ugyan, de más izmokat dolgoztat, mint az, ahogy az eddigi 160 kilométer során mentem. A lábizmaim már úgyis nyikorogva tiltakoztak minden ellen, de én tudtam, hogy ez csak hiszti. Mentünk. Mindig attól tartottam, hogy ha nem megyek, elkapnak, kicsit paranoiássá váltam ezen a reggelen, de tényleg. Volt olyan pont, hogy úgy estem be, hogy „sietünk, üldöznek a japánok”. És közben tervezgettem, milyen jó lesz, új PB-t futok 24 órán (ez megvolt), épp kilencre érek Manóékhoz, ahogy ígértem (ez is megvolt), sőt, új lelkesítő infót is kaptam: állítólag a kilencedik vagyok! Hű, benne a tízben! Hát „ezt” a japánoknak, nem a helyezést! Toltuk neki. Fűzfőn már röhögve mérettem a közúti sebességmérővel, hogy mennyivel futok... Aszongya: 9 km/h... Biztos csal, ennél én jobban megyek!

Manótól kaptam kávét, utána jó tempóban mentünk tovább, majdnem olyan jó volt, mint éjszaka a hosszú vágta, csak a lábfejem kezdett mind jobban sajogni minden lépésnél. De nagyon! Talán ez lehetett az oka, hogy sokszor minden előzetes jel nélkül hirtelen gyaloglásba váltottam át, majd mikor felfogtam a dolog értelmetlenségét, megint futásba, mindenesetre éreztem, hogy rohamosan megyek tönkre. Bökivel mindenesetre már korábban megbeszéltük, hogy csúcsrajáratunk, csak puszedlit és vizet veszek magamhoz, az elég, s jó. A pontokon nem is nagyon vesződtünk, csak egyszer torpantam meg, hogy elmeséljem Bökinek, hogy itt kaptuk tavaly a MÁSODIK defektet. Utána futás volt. Utolértem egy futót, lehagytam. Hoppá! Nyolcadik! Ez tetszett, de most már koncentrálnom kellett, hogy ne álljak meg. Az egyik ponton megdicsértek, hogy én nézek ki a legjobban az eddigi futók közül, annak csak örülni tudtam, hogy harminc méterrel odébb már nem látják, hogy összecsinálom magam, úgy fáj, hogy leguggolok.

Átfutottunk Füreden, s a félsziget sarkánál megtettem az utolsó betervezett dolgot: két marék szőlőcukrot nyomtam az arcomba; kell az energia, bár azt nem is sejtettem, mennyire! Az új útvonal ugyanis, hepehupás volt, mintha mókás kedvű istenségek tejszínhabból formázták volna a tájat. Megláttam, s majdnem azt mondtam: most van elegem az egészből! Böki csúnyán nézett rám egy darabig, de aztán már azon röhögtünk, hogy ha felérünk... húúú, ha felérünk Tihanyba... Kiheréljük Szaszát meg Nagy Petit, hogy így megszívattak! Ez megfelelő hajtóerőnek bizonyult, így aztán mentünk rendületlenül, csak néha fordultam hátra, hogy meglessem, jön-e a japán. Még mindig féltem ugyanis. Az emelkedőnek aztán végre, végre vége szakadt, beértünk a faluba, ahol a bamba népeket kerülgetve egyre közelebb jutottunk a célhoz. Már vonzott a vége a dolognak, eszembe sem jutott megállni, persze kicsit hisztérika voltam a nem kívánt emelkedőktől, de haladtunk. A lábizmaim állandó fájása megmaradt, a lábfejem sajgása azonban mármár viszketéssé fajult, de nem érdekelt. Mindjárt vége lesz, s életemben először úgy futok végig egy versenyt, ahogy kitaláltam hetekkel azelőtt! Egy lanka lefele, egy kanyar jobbra, mégegy, mindjárt itt az ünneplő tömeg, jajj, ott a célkapu, futás, Bökivel megbeszéltük, hogy futunk be, nevetünk... és... MEGVAN! 25:13! Kiderül, hogy "csak" 11. lettem, elnézték korábban, de sebaj! A szpíker beszél, beszél, de valami nem stimmel... nincs tömeg, csak pár fáradt futó, amúgy sehol senki... Meglepődtem, de aztán felocsúdtam: hát persze, hiszen mindenki fut még, mindenki, rohadt jót mentem, lelelőztem a nagyját... Ez a gondolat felvidít, de mégis furcsán érzem magam, hiszen mindenki annyira fáradt itt, hogy saját magával törődik, én is. A katarzis érdeklődés híján elmaradt, helyette egy másfajta érzés tolakszik a lelkembe: egy óvatos boldogság, hogy most már ezt is tudom, most már így is tudom. A lehetőség öröme, hogy ha akarom, akkor azt és úgy futom ezentúl, amit és ahogy akarom! Mint most... és ez nagyon jó!

De hogy mit akarok majd ezután, azt nem tudom. Képes vagyok ennél jobbra is, az biztos, de akarok-e többet áldozni rá vajon? Mert csak úgy menne. Nem tudom. A biztató tekintetek jólestek előtte, közben, s az elismerőek pedig utána. De mi legyen a következő lépés? Szerintem egy nagy pihenés, aztán majd meglátjuk. Hiányzik a többiek közelsége, a befutó zajossága, az együtt küzdés, a hátbaveregetések, amikor együtt futunk sokan. Jövőre lehet, hogy így nem akarom. Jövőre lehet, hogy váltóban akarom. Most tényleg kifutottam magamat egy időre.