Épp fél éve volt. Egy hosszabb kihagyás után, valamikor úgy december elején történt, hogy a munkahely és lakhelyváltás után, lakásfelújítás végeztével végre nagy nehezen időt szakítottam egy kis kocogásra. Jaj, de hiányzott már! Öt kilométer volt csak, éppen öt; egy kis utcában csattogtam, csend volt, hűvös, csípős, tiszta idő, s a fákon valahogyan fenn felejtődött elszáradt lombok mögül rám mosolygott a Hold. Kicsit ködös volt a környéke, ködös, hűvös, kék. Aztán kibújt a fa mögül.

Beszélt hozzám. Azt mondta: gyere, próbáljuk meg újra! Én elkísérlek, te pedig megmutatod nekem, hogy képes vagy rá, nem úgy, mint legutóbb. Legutóbb... legutóbb... Nem figyeltem akkor a Holdat, mondtam. Talán hiba volt, felelte, én pedig a kis utcából hirtelen a déli parton találtam magam, hűvös volt, csend, csak a lépteim visszhangoztak. Tudtam, hogy előttem van még a táv legnagyobb része, s tudtam, hogy most felkészültem, jobban, mint bármikor. Pár percig a Balaton partján futottam Zugló közepén. Azon a héten Gandival megegyeztünk, hogy nevezünk. Hétfőn beneveztem.

Tudom, mit akarok, s tudom, hogyan szeretném. Biztató jel volt Sárvár és a T100. Mindkettő adott valamit, ami azelőtt nem volt meg, s ami nélkül eddig hiába próbálkoztam. Hiába az akarat, ha nincs erő mögötte, s hiába az erő, ha nincs vele akarat. Fél év alatt, úgy hiszem, a lehetőségeimhez képest összecsiszoltam a kettőt, most olyan az egész, mint egy gyönyörű alma. Kívülről szép piros már, s egyelőre még csak elképzelni tudom, milyen lehet a zamata, ropogós-e, ahogy beleharapok, lédús-e… De ha elképzelem, összefut a számban a nyál. Szombaton beleharapok a gyümölcsbe, amilyen gyümölcsöt ilyen gonddal még nem érleltem sosem.

212 kilométer. Végig akarom futni, s el akarom felejteni a legtöbb hibámat. Küzdeni akarok, most először nem csak a távval, hanem az idővel is. Tisztelettel gondolok a versenyre, de győzni fogok. Sokmindent megtettem érte, innen már csak én ronthatom el, a táv nem győzhet le, csak magam magamat. Nincs megtervezve semmi, csak olyasmik, amiket nem szabad csinálni. Nem vagyok gép, éppen csak annyira automatikus minden, amennyire az ösztönök engedik. Az ösztöneim pedig mindig is engedték, ha futni akartam. Izmaimban gyűlik a feszültség, a jóleső feszültség, ami mind erővé válik a parton.

Böki kísér majd. Délben bent leszünk.

---