No akkor egy pár részlet a tegnapi futásomból. Csak mert elkezdődött a tavasz.


... Kb. 40 kilométer után, két pacallá ázást és teljes megszáradást követően ért utol a jégeső, midőn már elhagytam Őrbottyánt. Az eső 5 perc alatt zivatarrá vált a szemerkéből, újabb 5 perc után vízszintesen zuhogó, nekem 30 méter látótávolságot hagyó orkános jégesővé változott. Két póló, egy szélkabát és egy esőkabát nem fogta fel az erejét sem a szélnek, s főleg nem a tűhegyes jégdarabok ütésének), engem belökött a bokrok közé, a szemem nem tudtam kinyitni, csak annyira, hogy az elnéptelenedett úton egy hívogató fenyvest lássak. Nem engedtem a kísértésnek, mert túl sok kidőlt fa volt ott, így a következő tíz percet egyre növekvő pánikban (égett a combom-térdem-vádlim a hozzácsapódó jégszilánkoktól) töltöttem el egy villanyoszlop mögé bújva, s csak arra gondoltam: "mi lesz most?"...

Pedig előzetesen már kiszámoltam, hogy Fót és Csömör közt kap majd el a vihar, akkor hátszelet fog jelenteni; előtte fél órával mondta a rádió, hogy kettőre éri el Tatabányát, amúgy narancs riasztás van az országban, satöbbi. Negyedórával később már eltűnt a nap és láttam a lilaságot közelíteni... egyből tudtam, hogy elszámoltam magam, de nem kicsit! 18 kilométert legalább. Vagy a viharzóna volt jóval gyorsabb, mint hittem, ugyanis addigra Budapesten már tombolt... Egy pillanatig még röhögtem is, tényleg nem hittem, hogy belefutok. Meg amúgy is jó húsz kilométerre voltam BP-től... Aztán, mondom, tíz perc sem telt el, míg megtapasztaltam, amit eddig sosem. Jobbról orkán és jégkása, amúgy nyílt tér, ember, lakott terület sehol... Utána még egy jó 40 percig zuhogott, Fótot elhagyva már azt is abbahagyta, végül hazaértem. De persze ne feledjük: a váchartyáni rész csodaszép még mindig, forgalom alig, s a napocska is megörvendeztetett.

Csak azt tudnám, hogy minek cipeltem egyrészt hosszúgatyát, ha nem vettem fel, másrészt meg mi a töknek vittem ANNYI VIZET???????

Tulajdonképpen igazi Sztárvársz módra most játszani kezdek az idősíkokkal, mert a beszámoló két része két különböző napon íródott, így most jön az eleje meg a vége is, ezért kell ez a mondat ide, pontosabban átvezetésként, hogy lehessen tudni azt, hogy miért ilyen összevissza ez az írás – mondjuk, hogy ez egy öncélú mondat. :)

Legelőször is le kell szögezni, hogy az eredeti tervem nem a Fót - Csomád - Őrbottyán - Vácrátót - Váchartyán... táv volt, hanem egy hosszabb, 69 kilométeres kör, ami úgy kezdődött volna, hogy Fóton keresztül átfutok Dunakeszire, s ott a Duna mentén fel Vácig, majd vissza Váchartyán felé. Aztán jött a hír, hogy vihar lesz, s gondoltam, biztonságosabb, ha úgy futok, hogy bármikor fel tudjak szállni a Bp. - Veresegyház - Vác vonatra. Akkor persze nem, csak utólag tudtam meg, hogy a kritikus időszakban a vihar letépte a vonat áramszedőjét, és nem jártak a vonatok, vagyis valószínűleg most is ott fagyoskodnék Váchartyánban az állomáson, s énekelném, hogy ha elindul a vonat, az állomás meg ottmarad.

Aztán olyan is eszembe jutott, miközben a villanyoszlop mögött álldigálltam mint egyetlen szélévédett helyen (haha, pont a szélemet nem védte, azt ütötte a jég - tehát voltaképp szélütött vagyok), szóval azon agyaltam, hogy vajon aki lát(na) most, mit gondolna rólam. De senki nem látott... Utána viszont tényleg jogos lehetett az autósok kérdése, hogy "ha ez a fószer MOST itt fut, akkor 5 perce, a jégviharban hol a tökben volt?" - de sebaj, még mindig jobban jártam, mint Biatorbágyon, vagy hol a teherautó, amit a szél egyszerűen lefújt a felüljáróról. Bár az igazi teljesítmény az lett volna, ha felfújja a felüljáróra!

Az edzésonlájnon meg telefonon persze megkaptam a villanyoszlop mögé való elbújásomra is a magamét... Hogy elférek mögötte, persze, na jó, de HANYADMAGAMMAL? Meg hogy igazából jól elfértem volna egy közlekedési tábla oszlopa mögött is... Hát mit mondjak? Köszönöm, barátaim, igazi etióp szeretettel üdvözlök én is mindenkit! Még szerencse, hogy nem kérdezte senki tegnap ott és akkor, hogy "magát meg mi szél fútta erre?" Lehet, hogy verekedésbe bonyolódtunk volna.

Apám persze már akkor furán nézett rám, mikor elindultam. Szemezett az eső, majd rákezdett. Mármint nem az apám, hanem az eső... Először felöltöztem esőkabátba... Alatta mindenesetre már vizes voltam, hát kérem, ez a bioszauna. Még tökéletesíteni kell a dolgot, de jó a kezdet. Fóton átfutva csak az kelthetett némi feltűnést, hogy egy likas orrú cipős (a kedvenc cipőm, csak már öreg) fószer RÖVIDGATYÁBAN, felül meg beöltözve hosszasan vizslatjas azt a fényes valamit, amit az árokparton talált... Hiába, szeretek guberálni. Hátha valami érdekeset találok eccer; erről manapság tudnék mesélni...

Persze ekkorra már lekerült a szemüvegem, s Fótról kifelé az út széle erősen ragyás, így a fent említett öltözékben inkább tűntem a bizonytalan mozgásom alapján egy közepesen részeg, paranoiás hajléktalannak, mint futónak, aki edz éppen. Ennek örömére nagyívben kerültek ki az autók is, amit én hálás, de zavartra sikeredett tekintettel jutalmaztam. Őrbottyánig 19,5 kilit mentem, ott tudtam levetkőzni és enni egy Croissant-t. Kisütött a nap, a közepesen erős oldalszél pedig - minthogy kanyarodtam egyet - szembeszéllé változott. Attól eltekintve, hogy baromira nem emlékeztem arra, hogy ilyen szintes a terep, tulajdonképpen innentől a viharig sima futás volt a dolog, kár rá szót vesztegetni, a váchartyáni rész még mindig a kedvencem - ja igen, s ott találkoztam a kutyákkal.

Az első kutya egy fekete valami volt, pulinál nagyobb, traktornál kisebb. Amint meglátott, mint PIMPA a mesében anno domini 1984, elszelelt, de hátra sem nézett - nagyon örültem konfliktuskerülő attitűdjeinek. Kicsit később megláttam egy lovat. Csodálkoztam ugyan, hogy mit keres a semmi közepén, egy dombtetőn a szántásban egy ló, de azt gondoltam, hogy a nagyvilágon e kívül nincsen számára hely.

HEJJ! DE EZ NEM IS LÓ, hanem egy bornyúnagy kutya - és engem néz! Bevallom, keresni kezdtem a fákat, amire felugrok majd, magamban elképzeltem a szitut: "halló, apu? Ittál már ma sört? Nem? Te, figyelj, gyere már értem ide Váchartyán és Őrbottyán közt a kereszteződésbe, tudod, ahonnan kicsi koromban a szalmabálát elcsórtuk... na ide, igen... Hogyhogy miért? Egy godzilla méretű fehér kutya felkergetett a fára és nem merek lejönni"... A kutya elnéző mosollyal szemlélt, majd legyintett egyet a farkával és elindult egy számomra láthatatlan bogárka után lefele a dombról. Épp annyira nyugodhattam csak meg, amennyi időbe az telt, hogy balról, a kutyáról jobbra nézzek, ahol 10 kilométerrel odébb korábban én voltam, most meg egy nagy, szürkéslila köd... És ekkor kezdtem számolgatni újfent az esélyeket, s a többit már tegnap írtam: virtuális kijelzőmön egyszercsak a sok számolgatás után a jégesővel együtt megjelent a vörösen kétségbeesett szócska: ÚJRATERVEZÉS!

A kádban itthon láttam, hogy a combom a jég hatására a pirospöttyös túrórudit megszégyenítő mintázatot vett fel, s ennek örömére megfogalmazódott bennem a gondolat - miután még mindig baromi nagy szél volt - hogy ezek után akár elmehetnék bringázni is. A családom tagjai kétségbeesett szánakozással vegyes megrökönyödéssel egyenként ajánlották fel autóikat, hogy inkább menjek azzal. Hát azzal mentem. Önnyi. Jó éjszakát, gyerekek!