Előszó

Az írás két részből áll, a második része a hétvégi vicces sárdagasztó futásunk krónikája a K100 vonalán, ahol is természetes futópadtól maratoni tacskóig minden meg lett énekelve - arról szól, hogy kell sétatempóban futni a nyakig érő sárban egész nap. Lehet azzal is kezdeni az olvasást... mert az írás eleje csak morfondír. Megpróbálom magamnak elmagyarázni a frankót...

Morfondír

Azon jár az agyam, hogy vajon mikor mi motiválja a futóembert, mi ösztökéli a futásra. Mi mozgat, mikor el kell indulni és mi hajt tovább, mikor már fut. És mi vezeti az ember fiát, amikor már nem esik jól a mozgás sem, de nyomja. Persze nem jutottam eddig sehová sem, csak megint morfondírozok... Nyuszival Bányahegynél ültönk egy nagy fa tövében a minap, már megbeszéltük, hogy a tervezett táv felét tesszük csak meg, mert lehetetlen végigfutni a sárban. És nyuszi mondta, hogy süt az arcomról a csalódottság, s ez neki is elrontja a kedvét.

Bevallom, csalódott voltam. Utána, igaz, beszélgettünk arról, hogy alapvetően én magamnak való ember vagyok, ha futok, nem tudok alkalmazkodni máshoz, azt viszont elvárom, hogy más megpróbáljon alkalmazkodni hozzám. Igen, ezt aláírom, tényleg. Jobbára egyedül futok nagy távokat, úgy, olyan tempóban, ahogy én akarom, néha csatlakozom másokhoz, aztán ha meguntam a dolgot, leválok a többiekről, előre futok vagy lemaradok. A szemem előtt majdnem mindig a végcél lebeg, akármit is találtam ki, s ehhez képest másodlagos a társaság. akárhogy szépítem, ez így van, hiszen ahogy végiggondoltam az elmúlt pár évet, mindig így tettem. Szeretek magam megküzdeni a távval vagy idővel, s szeretném mindig magamnak a pontot. Ehhez persze nagyon sok segítséget nyújt a társaság, méghozzá több szinten is, hiszen futás közben is segít kizökkenni egy-egy holtpontból, a társaság, a barátok jelenléte inspirál, teljesítményre ösztökél, erőt ad... De nem végcél a társaság maga. Ezt valamikor régen írtam valami főrumon, hogy én a futásért futok, van, hogy átlényegülök és a monotóniát élvezem, a lépések üteme zenél bennem, van, hogy dudorászok a lépés ritmusára valami bugyuta dallamot... ez az alapfelállás. Persze minden futásnak külön megvan a szépsége, a természet gyönyörű, a versenyek hangulata szenzációs, előtte-utána a bulik hihetetlen jók, de mindezeket csak a futás mellett élvezem. Mindez csak annak kapcsán jutott eszembe, hogy elgondolkodtam, vajon mi volt a jó a BéPoBu-ban, amikor fájt végig, őrülten fájt. És arra jöttem rá, hogy a teljesítés.

És így itt a másik dolog: a futásaimnak mindig van egy célja. Ennyi meg annyi kilométer. Vagy ennyi meg annyi idő. Hogy egy 24 óráson végig a pályán maradok. hogy adott idő alatt lefutom a T100-at. Sokszor talán baromságnak tűnik ész nélkül ragaszkodni a kitűzött célokhoz, de engem többnyire ez motivál: amit elterveztem, azt megcsinálni, bármi áron. Oké, ez utóbbi dologból igyekszem engedni, hiszen a "bármi ár" eddig jobbára a testi épségem volt, ezt fizettem a célbaérésekért. De hiszem, hogy a helyesen megválasztott célok kompromisszumok nélkül elérhetőek.

Nálam a futás maga adja az erőt a futáshoz (bár ez paradoxon szagú), a célok pedig a lendületet. A teljesítés a motivációt az új célokra való felkészüléshez, barátok pedig minden mást, hangulatot, biztatást, s a kedvet. A barátok nagyon fontosak, a legfontosabbak, mert ha nem futok, akkor is ott vannak, s olyankor teljesen kitöltik a maradék helyeket a lelkemben, ki jobban, ki kevésbé... S mindemellett van, aki az egész életemnek motivációt, erőt és lendületet és célt ad, mintegy másik dimenzióban átfogva az életemet, s a fent említettek körében történhet akármi, ő mindentől függetlenül meghatározó.

Nem tudom, másnál ez hogy van. Hallok ezt, azt. Mindenki megtalálja a maga motivációját, van, akinél eszköz a futás, van, akinél cél. Ezért is gondoltunk máshogyan a hétvégi futásra Nyuszival, nagyon máshogy. Nyúlnak ez a 34 kilométer az együtt töltött idő miatt volt értékes, nálam pedig Nyuszi volt az az ember, akivel végig akartuk futni azt a távot, de nem sikerült, vagyis: kudarcot vallottunk. Talán a cél volt nem megfelelően kiválasztva, talán csak még mindig nem tanultam meg, hogy nem lehet bármi áron egy célt elérni. A körülményeket nem tudom még mindig összefésülni, hogy aztán azok alapján találjam ki, mit akarok. Pedig ha átgondolom, talán eszembe sem jut, hogy aznap mi Szárligetig futunk.

(És az is eszembe jutott, hogy vajon mi motiválhatta a kiskutyát, aki velünk futott Mogyorósbányától Tardosig... Talán otthagyták valahol és ő bennünk a gazdájára ismert, s a ragaszkodás hajtotta. Talán csak társaságot keresett. Talán tényleg azt hitte, hogy ha mi hazaérünk, ő is hazaér velünk, mert érezte a szeretetet, amit éreztünk iránta. Nem tudom, csak azt, hogy 21 kilométeren keresztül trappolt kicsi tacskó-lábain fel és alá körülöttünk. Bár látnám a motivációját! Akkor tudnám azt is, hogy sajnálni kell-e, vagy pedig nála megszokott a kóborlás az erdőben. Mindegy, ugorgyunk!)

---

Az alábbi írás vasárnap született, tehát előbb, mint az eddig olvasottak. Másról is szól. Ja, és vannak ám képek is, mert azokkal az igazi! Jó szórakozást! :)

Úgy történt, hogy a Dorog és Szárliget közti távolság nagyjából felét, 32 kilométert sikerült a cuppogós-latyakos terepen mindösszesen 6 óra 2 perc alatt letudnunk, így aztán, mivel szerettünk volna még ma hazakerülni, úgy döntöttünk, hogy a táv második felét hagyjuk a csudába, mert a hegy egyszerűen futhatatlan. Ezt nyuszi úgy ítélte meg, hogy tök jót futottunk így is, s örült - nála a pohár félig teli volt. Én azonban rosszkedvű voltam, mert a pohár nálam félig üresen maradt. A nézetkülönbségeket Bányahegyről lefelé Tardosig pont addigra sikerült átbeszélnünk, amikor is újdonsült kutyánkat elütötte egy autó a bitumenúton.

Pedig annyira jól indult minden!

Hajnal négykor keltem, a gyomrom elrontása okán végbement három ütközet után (mely ütközetek a toilette fajansza és énközöttem mentek végbe), a 6:10-es vonattal indultam a Nyugatiból. Nyussz később szállt fel, de ez nem volt gond, mert szerencsére nem ugyanott akart később felszállni, ahonnan a vonat korábban elment, hanem odébb. Hehe. Dorogra érvén vigyorogva elindultunk, kis futás (200 méter) után én már baromira elfáradtam, s javasoltam, hogy üljünk be valahová, de aztán ezt leszavaztuk. Dorogról kiérvén nyomultunk felfele a Getére, bár futóút nem volt, s mi kénytelenek voltunk kipróbálni egy új sportot, a felfelé korcsolyázást. Ezt csak kis időre szakítottam meg, hogy emlékezhessek egy kicsit a reggeli ütközeteimre a fürdőszobában... Aránylag közepesen sáros talajon végül felértünk a Getére, s csodálkoztunk nagyokat a kilátáson. Jókat röhögtünk, mikor egyikünk megcsusszant... Akkor még jókat.

Lefele már érdekesebb volt, hiszen sem bobot, sem szánkót nem hoztunk, de a taknyos út legalább annyira csúszott, mint a kisíkosított szánkópálya, mindegy, letudtuk valahogy. A Gete alja, a köves rész száraz volt, akkora szél fújt... ennek örültünk, de nem sokáig, mert a völgyben patakokban folyt a víz, ahol meg nem, ott állt a sár. Meg mi is álltunk. Bokáig.

Fel, fel, serényen: kár volt sietni, mert csak a szántóföld fogadott, út egy szál sem. A szántó meg agyagos, no nem ragozom, valahogy kikecmeregtünk, s csúszkáltunk tovább a Hegyes-kő felé, többet menve oldalra, mint előre. A fennsíkon jobb volt a helyzet, a szél ott is kiszárította az utat, bár voltak meglepetések. Mindenesetre a tokodi pincékig rendben leereszkedtünk, majd onnan elindultunk óvatosan fel a sziklához. Meredek volt, mi meg fáradtak a csúszkálástól, hát csak komótosan baktattunk, gondoltuk, majd lefele a lankás úton futunk. Hahaha! Persze, a lefele menő út megint taknyos-agyagos volt, persze néha futottunk is, de nem volt az igazi. A sziklákról azért lenéztünk.

Mogyorósbánya. Végre elértünk ide is. Vízfeltöltés a bendőbe és a flaskába, majd óvatosan, ne fáradjunk el jobban, elindultunk felfelé... És itt, a falu szélén követtük el a hibát: megjelent a kutya. Drótszőrű kicsi tacskó, farkcsóválva, mosolyogva. Én megsímogattam - és innentől lerázhatatlan volt. De szó szerint! Akármerre zavartuk, ő csak ment szépen előre a kék jelzésen, ha elbújtunk, megtalált, s minden betonúton a szívbajt hozta ránk az autók előtti táncával. No, szóval volt egy kutyánk.

Persze a kutyán kívül feldobott az is, amikor egy csomóan felhívtak minket, mint a fórum ügyeletes vizidisznóit, hogy épp merre dagonyázunk, de sok újat nem tudtunk mondani sosem: mindig csak a sárban. Steve is hívott, Yoyoo is, Vinca is, hazafele Gandi is, szóval nagyon jó volt, egyedül a kutya gazdája nem telefonált, pedig Nyuszi mindenkit megkérdezett, akivel csak találkoztunk, hogy "nem kell egy kiskutya?" De nem kellett.

Nos, haladjunk tovább, szóval elhagytuk Mogyorósbányát, caplattunk szépen lefele a kerítés mellett, azaz caplattunk volna, ha minden lépésnél nem tapadt volna egy-egy centi agyag a cipőnkre, ami által én úgy három méterre, Nyuszi olyan két és fél méterre nőtt. Na jó, túlzok. De 15 centis talpunk tuti lett, darabonként két-két kilós cipővel...

Pélifőldszentkeresztre így csoszogtunk hát be (ahol újabb sikertelen kutyaelhagyási kísérletet is tettünk). Itt egy néni megörült a kutyának, mondta is, hogy ismeri látásból, s ha figyelünk, hallhatjuk, hogy hívja az anyja. És valóban, kutyaugatás hallatszott, meg is örültünk, míg meg nem láttuk, hogy a kutyaugatás két lehetséges anyajelölttől jöhet. A kis tacskó anyja ezek szerint vagy egy hatalmas skótjuhász volt, vagy egy még bengább komondor. Hát ez nem jött be.

A Marót hegy felé indultunk... Agyag és sár, sár és agyag váltakoztak, a távvezetékek alatt mindehhez még jöttek az iszapos pocsolyák, ahol is Nyuszi úgy döntött, hogy ő már féllábon is kibírja, míg felszárad - ugyanis a cipője a sárban maradt, ő meg tovább ment. No nagy nehezen kievickéltünk innen is, kerülni a tüskék miatt nem tudtunk... Itt találtam meg életem első természetes futópadját, vagyis én futottam, de közben ugyanott maradtam... Hát persze, hogy a jégre folyt iszap volt a ludas! De végül felkecmeregtünk (megdöbbentünk, hogy az erdő egy részét kivágták), s pusztamaróton lecsüccsentünk cseppet pihenni. Hátha a kutya elkóborol... (Haha...)

Pusztamarót után a tavasszal gyönyörű medvehagymás Gerecse-oldalban másztunk felfele, a kutya természetesen velünk, s nagyjából ott, egy-egy pocsolyában meg-megállva döntöttük el: Tardosnál vége a mai kirándulásnak. Erre már a nap is kisütött örömében, kár, hogy a felhőktől nem láttuk. A szokott módon vánszorogtunk tehát egészen Bányahegyig, hol az út mellett a göröngyökön, hol pedig sítalp nélküli óriás-műlesiklást imitálva a hajdani úton, ami mára lóúsztatóvá változott. Bányahegynél leültünk... Enni. Mármint mi leültünk, a kutya meg felzabálta a kajánkat... És akkor elindultunk lefelé...Tovább nem lett volna értelme menni, ha nem lett volna a kutya, még elfuthattunk volna a vértestolnai útig, hogy azon lakott településre jussunk, de a kutyával nem mertünk az úton menni. Szárligetre meg a legoptimistább számítás szerint is este 9-re értünk volna, szóval sehogy sem volt jó. Nyuszi sem hevetrte ki a tegnapelőtti lázát, s én is csüggedt voltam már...

Tardoson a lökött kutya megkoccolt egy satufékező autót, annak a lökhárítóját, de más nem nagyon történt. Nyuszi egész a szívére vette a lökött állat sorsát, ami szemmel láthatóan nem tágított mellőlünk, így érkeztünk el a kocsmáig, ahol valószínűleg a település lakosságának fele tartózkodott, vagy húsz fő. A másik fele otthon ivott. Eleresztett egy kérdést, hogy kell-e valakinek kutya, de hamvába holt ötlet volt. Egy pohár kólával és egy sörrel kiültünk hát a kocsma elé, hogy morfondírozzunk, hogy mi legyen a lökött kitacskóval, mire egyszercsak odacsapódott egy kölyök skótjuhász, s onnantól ő sem volt hajlandó minket otthagyni..

Vicces volt ezután a szitu: a tacsi most már tojt ránk, csak a kiskutya érdekelte, mely kiskutya viszont innentől csak minket követett. Jááááájjj, még egy kutyánk van! De azért kicsit megnyugodtunk, mert már nem volt egyedül a tacsi, s már nem akart minket annyira... A kis fejében talán addig az járt: ez a két ember biztos hazamegy, s ha hazamentek, ő is hazaér velünk... Sajnáltuk szegényt nagyon. Mintha cserben hagytuk volna, olyan volt, mikor felszálltunk a buszra... De a kutyit nem láttuk épp. A kicsivel játszott valamerre a buszmegálló mellett.

Épp elértük a vonatot, ahol meleg volt... és büdös. De aztán visszavettük a cipőnket, s megnézegettük a képeket, amiket csináltunk, s végre megint jókedvünk lett. Nos, hát ennyi volt a mai nap története röviden. 34 kilométer, majd' 6,5 óra alatt. Ennyi jött ki ma belőlünk.

És akkor... KATT A KÉPEKRE, DE ÍZIBE, hogy eljuss a galériába! Egyébként (ha a kattintással baj van) a kordokumentum képei a következő címen találhatóak: http://picasaweb.google.com/mazurbela/DorogTardos20080120

(Telefonnal készültek, mielőtt valaki a minőségre megjegyzést tenne!)