No megvolt a Balcsi elôtt az utolsó megmérettetés a hétvégén, igaz, a titkos terv természetesen az egy órán belüli Kékes-futás volt, de huszonkilenc év alatt még mindig nem tanultam meg igazán jólesôen futni felfele. Persze kergettem például Pogreget, de az ô lába valami anyagában terepjáró lánctalpas bigyó, vagy nem is tudom, mi, mindenesetre ô már békésen tüntetett az utolsó kanyarban a rosszkedv ellen, kezében a befutócsomaggal, mire én megjelentem a szerpentin tetején a népmesékbôl ismert érzéstelenítés nélkül megcsászározott tengerimalac képében, akitôl lehet kívánni egyet, s teljesíti, csak már futni ne kelljen. (No persze akkor lettem volna igazán mérges, ha a szintén mesékbôl vett fordulattal, mikor felértem végre a hegytetôre, valaki egy hirtelen mozdulattal, hogy igazán teljesüljön a kívánsága, visszadobott volna...) Péter Attila mondta is, miközben galoppoztam át a célvonalon, hogy igyekezzek, mert Gergô már le is zuhanyzott. Igen, láttam, még rendesen vizes volt! :) 

Én természetesen csak vigyorogtam, mint a vadalma, miközben gyûjtöttem a sárga pólómmal a bogarakat. Úgy hiszem, nem volna gondom az eléhezéssel egy erdôben, már csak a futás közbeni bogárlenyalogatást kell gyakorolni és meg vagyon oldva a kaja. De ám nem csak a bogarak sûrûsödtek, ahogy haladtam felfelé, hanem a szurkolók is, M.ági például úgy kerepelt a szerpentinen, hogy jóérzésû seregély már elôre disszidál, ha csak megtudja, hogy a leányzó két méteres közelbe került egy kereplôhöz. Úgy tekerte, hogy komolyan azt hittem, azzal csapja azt a kis szelet, ami végig fújt a szerpentinen. Azt mondta nekem: "jó vagy"... Höhö, persze, tudom. Jó vizes. Meg lila. De a szurkolás az jó, nemsokára már én is ott kopácsoltam a szalagkorlátnál a sörömmel és beszéltem hülyeségeket minden csüggedônek... Aztán a kopácsolást abbahagytam gyorsan, persze, mert ki akart futni a söröm. :) 

De csak szaporítom itt a szót, kicsit összefogom már a dolgokat.  A hétvégi futás tényleg nagyon jól esett, erôm teljében voltam, a végén rákapcsoltam és elôztem, akit csak lehetett, legközelebb végre már azt is fogom tudni, hogy a Kékestôl nem kell annyira félni, mint amennyire én féltem, hiszen bár emlékeztem arra, hogy 3 éve mennyire meghaltam a felére már, most egyáltalán nem éreztem semmiféle fáradtságot, talán csak annyit veszek észre mostanában, mikor megpróbálkozom a nem olyan hosszú távokkal, hogy nem úgy pörög a lábam, mint mondjuk egy éve. Igaz, cserébe tudok hosszút futni. És nem lehet mindent akarni, ugye, ahhoz, hogy mindent akarhassak, legalább a vágyott dolgok felével rendelkeznem köllene, mert ugye jó, ügyes ultrafutók lehetnek mondjuk erôs teljesítménytúrázókból, akiknek a hosszú távok megszokottak. Nekik csak gyorsulni kell, s kész is vannak. A másik eset az, amikor valaki eleve gyors. Jó maratonjai, gyors tízezrei vannak, ônekik csak növelni kell a távokat fokozatosan. És itt vagyok például én, aki tavaly egyszerre akart maratoni és félmaratoni PB-t futni és ultraversenyeken helyt állni... Moderált sikerrel. Így aztán levonva a következtetéseket, idén nem akarok PB- futni. Mert még esetleg el találok fáradni. :) 

No, szóval visszatérve a hegyre elmondható, hogy az erôm kitartott, még maradt is, hiszen a banzáj végeztével, ha már felfutottam, akkor le is futottam, bár akárhogyan is figyeltem a talajfogásra, végül mégiscsak szétcsapkodtam a lábszáramat... Igaz, szeretek lefele futni, de a 11,6 kilométer azért nekem is sok volt; s bizony mostanában kezdek rájönni, hogy a rossz talajfogás miatt fáj a bokám-lábszáram mindig, ugyanis visszafeszítem a lábfejemet minden egyes lépésnél, s ez száz kilométeren már százezer indokolatlan feszítése a bokám elülsô részén levô inaknak... Mindegy, ezt most már úgysem fogom kiküszöbölni a Balaton-kör elôtt, csak reménykedem benne, hogy nem lesz gond, mint Sárváron. Egy biztos: akármekkora lesz a kísértés, nem lehet ökörködnöm, mert egy-két pajtással megbeszélgettük a dolgot és arra jutottunk, hogy az ottani kapitulációnak az indokolatlan ritmusváltások is az okai voltak. Hát persze.  

A végére, hogy keretessé tegyem az irományomat, mondjuk kezdem elölrôl... Megvolt a Balcsi elôtt az utolsó megmérettetés és most már csak a pihenés van hátra. A Lowe Alpin után épp 100 kilométert akartam már csak futni a majdnem két hét alatt, ennek a nagyja már megvan, most már csak óvatosan. Ursi mondta, hogy a Balcsi-körre úgy kell odaállnom, hogy mindenem tökéletesen mûködik, remélem, ebben nem lesz hiba. 2 nap, 220 kilométer, ilyent még nem csináltam, igazából el sem tudom képzelni az egészet. Két lány, Littleyu és Tkria kísér, s feldobták már rég a kérdést, hogy mire van vajon szükségem. És én nem tudom. folyadék, só, szilárd kaja és váltócipô - eddig jutok el mindig, de hogy a szilárd kaja mi legyen, azt nem tudom. Az tuti, hogy a megszokott Cerbona nagyon kevés lesz, majdnem úgy kell étkeznem, mint Sárváron, vagyis amire a múltkor gondoltam viccesen, hogy benyomok leszeletelve egy pizzát a táskába, bizony nem is hülyeség. És banán. Minden más megbuggyanna... Mindegy, ezen agyalok még. Meg minden máson is... hiszen van idôm! Pihenek! Még 4 napig... ;-)