A 2011-es UB az eddigi legjobb csapatélményem volt, a 2012-es az eddigi legrosszabb. Két évvel ezelőtt segítőként voltam kinn a Suhanj!-ponton, tavaly totál kimaradt az UB. Idén eredetileg úgy volt, hogy kihagyom, aztán április elején úgy láttam, hogy már vagyok olyan állapotban, hogy részt tudjak venni egy csapatban, így aztán mikor Giorgione embert keresett a csapatba, némi habozás után jelentkeztem.

Mondjuk először még nem tudtam, hogy hatfős a csapat, de aztán gondoltam, hogy majd megoldjuk. A szervezésben én nem nagyon vettem részt, elborított a munka, még a verseny előtti pénteken is dolgoztam este tízig. Futni pedig annyit futottam, amennyit a Borvidékről szóló bejegyzésben leírtam, szóval nem sokat, viszont naponta háromszor kutyát sétáltattam, gondoltam, ez is a rendhagyó „felkészülés” része.

Amikor távokat vállaltunk, én vállaltam a legkevesebbet, 25 kilit négy részletben. Azt gondoltam, hogy kihívás ugyan ilyen felkészülés mellett meg ennyire sérülékeny térddel, de erre képes leszek. Két kb. 8 kilis táv volt, egy kb. 5 és egy kb. 3, mind lefele kerekítve.

Szombat délelőtt mentem le az egyik csapattársammal, és Aligán csatlakoztunk a többiekhez. Délután fél 2-kor rajtoltunk, ami annyira nem volt jó – nem volt jó várni, és ráadásul nem értettük, hogy miért raktak minket ilyen későre, a gyors csapatok közé. Kicsit attól is paráztam, hogy a végén majd a szintidővel kell harcolni, de végül nem volt ilyen gond. Pontosabban nem ilyen gond volt, de erről majd a maga idejében.

A várakozás közben fura volt, hogy alig láttam ismerőst. Péterrel találkoztam, már miután elrajtoltunk, aztán utána Csopakon is, mielőtt futni kezdtem, tökjó volt beszélgetni egy kicsit. Meg Azilinhával beszélgettem egy kicsit, nagyon régen láttam őt is.

Az első távom Csopak és Balatonfüred között volt. Azért választottam, mert Füredet egy picit ismerem, gondoltam, jó lesz ott futni. 8 kili volt kereken, és majdnem kereken egy óra alatt tettem meg (1:00:10), ezzel kb. hoztam a vállalt 7.30-as tempót. Már nem emlékszem pontosan, milyen volt a futás (azóta már eltelt három nap, és visszakerültem a munkába), de nem emlékszem, hogy lett volna bármi rendkívüli, rendben volt a térdem is, én is.

Ez után viszont az egyik csapattársunk rosszul lett, ezért távcserére került sor. Eredetileg a Balatongyörök-Gyenesdiás táv lett volna az enyém (8,3 km) valamikor éjszaka, de az előtte levő szakaszt futottam, Badacsonytördemictől (10,1 km). Ez is éjszaka volt már, éjfél után kicsivel indultam. Kicsit tartottam tőle, hogy a sötétben nem fogom látni a jelzéseket, de nem volt gond. Tulajdonképpen az egyetlen zavaró dolog az volt, hogy fújt a szél és a hajamat nem fogta le a fejlámpa, emiatt igazgatni kellett a hajam, amitől a fény visszaverődött a szemembe. Lassabban haladtam, mint délután, de rendben voltam. 10,1 km 1:22:28 alatt – ez 8:11-es km-eket jelent, ami tényleg lassú, mégis jó élmény volt a futás. Közben elfutottam a 110 km-es tábla mellett, gondoltam, na, megvan a fele, tökjó.

A csapattársunk viszont nem lett jobban, így nem sokkal ez után a csapat úgy döntött, hogy nem folytatjuk a versenyt. 140 km-nél hagytuk abba ténylegesen, fejben egy kicsit hamarabb.

Kicsit nyilván sajnálom, hogy így alakult. Akkor is sajnáltam, én azok közé tartoztam, akik folytattuk volna, de nyilván a többség dönt, és azt is megértettem, hogy van olyan, amikor nem lehet folytatni. Az vigasztalt, hogy legalább Dórika majd örül, hogy a gazdi előbb hazaér. De legtöbbet az egyik csapattársunk mondata segített: ilyen a csapatverseny, ez is benne van. És tényleg. Ezt még úgysem tapasztaltam meg.

Szóval reggel már én vittem sétálni Dórikát, meg délután is, akkor mentünk majdnem 5 kilit.

Az UB-n tehát összesen 18 km-t futottam. Összességében pozitív érzés van bennem ezzel kapcsolatban, pedig tudom, hogy lassan mentem, de nagyon örülök, hogy rendben voltam mindkét futás alatt. Azóta pedig beneveztem a Szeliditó-futásra, és naná, hogy a 22 kilis távra, kíváncsi vagyok, idén mennyit tudok majd belőle lefutni.