Ez a beszámoló egy ideje íródik, most ülök neki harmadszor. Az elejét még viszonylag frissiben írtam, a végét meg most, egy héttel később, ezért aztán a vége felé kicsit lakonikusabb lett a beszámolóm, de a lényeg benne van, remélem.

Az UB számomra fontos eseménye az évnek; a tavalyelőtti eufória és a tavalyi vegyesen, de inkább kevéssé sikerült UB után idén is ott voltam, de ezúttal nem futóként, hanem segítőként. Egy ideig gondolkodtam ugyan rajta, hogy keresek egy csapatot, ahol pont a számomra most engedélyezett kb. kétszer négy-öt km hiányzik, de tudtam, hogy ezt most irgalmatlan lassan tudnám csak megtenni, és így nem láttam értelmét a részvételnek. Gondoltam arra is, hogy ha már futni nem tudok, bringával megteszem a távot, de ezt is elvetettem, gondoltam, nem kéne az éppen magához térő térdemet ezzel megterhelni. Meg aztán az UB-re kíváncsi voltam a „másik oldalról” is, gondoltam, ez pont a megfelelő pillanat erre. Úgyhogy segítőként voltam ott, azon belül is a Suhanj! Alapítvány pontjain segítettem.

Az idei UB-n több újdonság volt. Ezek közül leginkább annak örültem, hogy végre volt női póló. Ha ebben csak egy pici része volt annak, hogy Nagy Pétert cseszegettem ez ügyben, meg hogy szétvagdostam a tavalyi pólót, akkor már megérte (egyébként is megérte, jól esett :) ). Remélem, a kedves szervezők megtartják e jó szokásukat ezentúl is! Azt már kevésbé találom szerencsésnek, hogy előrébb hozták a dátumot – július elején már a vizsgaidőszak végén volt az egész, az egyetemhez kötődő népek örömére. Most pedig a kellős közepén, így nem volt annyira felszabadult a dolog, legalábbis nekem. A többi újdonságot (helyszínváltozás, rajtoltatás változása) pedig majd leírják azok, akik futottak is. 

Péntek délután értünk le Aligára, a Suhanj!-sátorban voltunk. Baba, kendő, póló, a szokott dolgok, ezen kívül most S!-logót is fújathatott magára, akinek kedve volt hozzá. Az idő elég változékony volt: egyik pillanatban még esett, aztán kisütött a nap, akkor melegem volt, aztán szél fújt, akkor fáztam. Lehet, hogy az idő miatt is, de valahogy úgy tűnt először, hogy nincs olyan nagy tömeg, mint tavaly és tavalyelőtt. Pedig lehet, hogy csak korán volt: egy idő után kezdtek gyűlni a futók. Emiatt aztán nemsokára eléggé befelé fordult hangulatba kerültem: a tavalyi balhé óta ez volt az első alkalom, hogy DK-sokat láttam, ráadásul ezúttal tömegével, és természetesen Gergőt is láttam. A sátorhoz is odajött, „Sziasztok!”-ot szóltunk mindketten, ennél közelebbi kommunikáció nem volt köztünk. Persze, ez így következetes a fészbukos letiltás után. Kicsit amúgy ilyen szempontból tartottam az UB-tól: vannak olyan DK-sok, akikre máig haragszom, pedig tudom, hogy ezzel csak magamnak ártok, és nem tudtam, hogy fog érinteni, ha látom őket. Mondjuk nem láttam őket, hál’ Istennek, úgyhogy ez a kérdés megoldódott. Másokkal viszont találkoztam és váltottunk pár szót. Kicsit fura volt a kihagyás után most megint a régi futótársakkal találkozni – végülis a tavalyi UB volt az utolsó versenyem a kihagyás előtt, meg ki is estem a futós dolgokból, nem is csak a kihagyás miatt. Emiatt aztán olyan is volt, akivel találkozhattam volna, de simán kiment a fejemből, hogy keressem – no comment.

Estefelé készült egy össznépi kép is, amit egyébként egyelőre nem láttam sehol – előtte Ivánnal pont visszamentünk a kocsihoz, ami picit távolabb volt. Visszafelé jövet megsürgettek minket, ezért aztán elkezdtünk kocogni, hogy ne késsük le a fotózást. Én utcai cipőben és ruhában; az idejét nem tudom, mikor futottam utoljára valakivel együtt – ajándék pillanat volt ez.

A szálláson voltunk jó páran, két egyéni futó, Iván és Balázs is – reggel hatkor volt a rajtjuk, amit szerencsésen elértek, úgyhogy jól kezdődött a nap :) Én picit később indultam Péterrel, ami jól esett: reggel az ébredés után legalább másfél óra, amíg működőképes leszek. Két DK-s lányt vettünk fel Siófokon, akik a váltóponton lesznek majd velünk.

Szóval szombat reggel Alsóörsön kezdtünk 7 körül; először a frissítőponton voltam, aztán a pár száz méterrel előtte levő váltóponton. A frissítőponton akkor voltam még, amikor az első egyéni futók jöttek; érdekes volt őket látni, és belegondolni, hogy még úgy 180 kili előttük van. Nem sokkal később Péter átvitt a váltópontra, ahol a két DK-s lány volt. A váltóponton az időmérő kütyüt mutattuk a futóknak. Kicsit nehezítette a dolgunkat, hogy nem mindig ugyanúgy reagált a készülék arra, ha elfutott mellette a futó, és így nem voltunk benne biztosak, mikor rögzíti az időt. A váltópont mellett a vasútnál is volt dolog: amikor vonat jött, a futókat megállítottuk, és a kütyüvel időt rögzítettünk, akkor is, amikor megálltak, és amikor elindultak; itt is csak remélni tudtuk, hogy jól működik a készülék. A lányokkal fél óránként váltottuk egymást: egyikünk állt a vasútnál, a másik két ember a váltópontot vitte, teljesen rendben volt a dolog. A vasútnál ácsorogni azért nem volt annyira izgalmas, úgyhogy közben azzal szórakoztam, hogy egyensúlygyakorlatot végeztem: egy lábon álltam, aztán lábat váltottam. Ismerősök persze jöttek, a vasútnál egy kollégával és egy tanítványommal is találkoztam. Akkor is ott álltam, amikor leszakadt az ég: kb. két perc alatt bőrig áztam, mert persze az esőkabátom és minden cuccom a váltóponton volt. Elindultam a ponthoz az esőkabátomért, de félúton találkoztam egy sráccal, aki beugrott erősíteni a társaságot, és akit előtte nap a sátornál is láttam: elindult már, hogy esőkabátot hozzon nekem. Az eső amúgy annyiban volt csak gond, hogy a cipőm is átázott, és váltócipő nem volt nálam, de végül a nap második felére megszáradt, úgyhogy ebből sem lett probléma. A váltópontnál láttam BGy-t átfutni (őt éjszaka is láttam a másik ponton, akkor már kicsit megviseltebben), meg már a vége felé, amikor mentem vissza a vasúttól a pontra, Rrrókával is találkoztam, kb. fél perccel azelőtt, hogy váltott volna. Vidám találkozás volt :)) Láttam még Csigákat, meg persze találkoztam néhány Suhanj!-futóval is, és pont, amikor hiányérzetem támadt, a vége felé láttam az egyik tavalyelőtti csapattársamat, Magas Köcsögöt is átfutni a ponton.

A pontzárás után négyen mentünk vissza a szállás felé. A DK-s lányok Siófokon szálltak ki, mi mentünk tovább Szántódra. Közben egyébként eszembe jutott, hogy vajon mit szólnának, ha tudnák, hogy egy olyan emberrel dolgoztak együtt egész délelőtt, akit az egyik, úgy egyébként minden bizonnyal kedves DK-s társuk tavaly ősszel ledögevőzött… Aztán valahogy elengedtem a gondolatot, és úgy éreztem, ezzel az egész DK-ügyet is – épp itt volt az ideje. Leírni leírom most a krónika kedvéért, de már nem érdekel.

Délután kicsi pihenés (ebéd, fürdés) után kezdtük a hosszabbik menetet a szántódi frissítőponton. A pont késő délutántól másnap délután egy körülig volt nyitva, és szerencsére nagyon közel volt a szálláshoz. Eredetileg az volt a terv, hogy majd váltjuk egymást, aztán ebből az lett, hogy ketten végig kinn voltak a ponton, én az elején aludtam egy kicsit, kb. kétszer másfél órát, vagy valahogy így, aztán utána voltam kinn végig, szóval a váltás nem igazán működött.

Hideg volt és hosszú volt az idő, amit a ponton töltöttünk. Egy idő után észrevettük, hogy a futók elkezdik tőlünk kérdezni, hogy meddig vagyunk kinn, és kitartást kívánnak nekünk – az egyéni futók is, ami azért durva. Hajnalban pár percig mindhárman gyakorlatilag ülve aludtunk. Én nem mertem támlás székre ülni, mert akkor biztos, hogy elaludtam volna. Reggel már kicsit éhesek is voltunk: én beréről (felénk így hívják a tócsnit) ábrándoztam, de előkerült a bundáskenyér is, mint kívánság – ebből később, ebédre valóság is lett. Délelőtt jött Péter is, aztán egy kicsit ott volt Patrícia is a kutyákkal. Volt egy csendesebb időszak, amikor egy-egy egyéni futó jött még, a kétnapos váltók meg még nem, aztán utána jöttek a kétnapos váltók, és vége.

Éjszaka bekövetkezett az a jelenet, amiről sejtettem, hogy előbb-utóbb be fog következni: egyik tanítványom, aki párosban futott, megjelent a ponton. Igyekeztem a háttérben megbújni a pokrócban, de nyilván észrevett. És megkérdeztem őt is, ahogy mást, hogy kér-e sósat, édeset, kólát, vizet, izót – magázva. Fura volt, hogy így összeakadt a két szerepem, lehet, hogy neki is fura volt. Mikor elindult a pontról, elköszönt: viszontlátásra, holnap találkozunk. Tényleg, gondoltam, jön hozzám vizsgázni hétfőn reggel.

Éjszaka, ki tudja miért, az egyik egyéni futó egyszer csak megkérdezte tőlünk, hogy mi miért is csináljuk ezt az egészet. Merthogy azt, hogy ő miért csinálja, azt nagyjából tudja, de hogy mi miért is? Úgy emlékszem, akkor nem nagyon tudtunk választ adni erre a kérdésre. Most sem gondolom, hogy tudnék erre pontos választ adni, de azért valamit mégis. Ami maradandó értéke volt ennek a versenynek, amit segítőként kaptam, az a futók, főleg az egyéni futók ott léte ezen a váltóponton, 186 km-rel a rajt után, 26 km-rel a cél előtt. Módosult tudatállapotban, félig jelen, félig máshol, arcok, szemek, jelenetek. Amikor ül a futó, rázza a hideg, mondom neki: most betakarlak ezzel a pokróccal, hogy egy kicsit átmelegedj, és utána levesszük, és futsz tovább, rendben? Rendben (így is lett). Vagy amikor ugyanez a futó meg akart bennünket védeni egy részeg polgártárstól (végül a kísérői tették ezt meg). Másik futó: Mit kérsz? Nem tudom. Látom, nézi a kekszdarabokat a csapatok asztaláról, hozom a kekszet a másik asztalról. Kérsz kekszet? Nem. Igen – és vesz egyet. Voltak futók, akik nem álltak meg, mások letelepedtek egy kicsit. Egy, valamilyen szláv nyelvet beszélő futó hosszabb ideig is ott volt, nem nézett ki jól. Többször felállt, vett valamit, visszaült, aztán jött egy másik futó, akit ismert, meg jöttek a segítőik is. A másik, kicsit idősebb futó mesélte, hogy egy olasz futó szerinte néha autóba ül, mert valahogy a pontokon felbukkan, amikor ő is, de futás közben nem látja, amúgy 170-nél kiszállt. Hallgattam, ahogy beszélgettek, idegen nyelv, zene füleimnek. Jöttek az ismerős egyéni futók is: Balázs, aztán Iván, mindketten jól néznek ki, aztán később Ádám. Vele együtt egy másik egyéni futó is ott volt, egész kedélyes beszélgetés kerekedett. Voltak futók, akiknek a rajtszámán levő név ismerős volt – ugyanez csapatoknál is előfordult, kedvencem a Bébielefántok :)

Így mozaikosan ennyi az élményekről, vagy legalábbis ennyi, ami megosztható. Azért kicsit volt hiányérzetem is: valahogy a pontokon nem nagyon volt meg az az érzésem, hogy a Suhanj! Alapítványt képviselem. Ennek részben lehet oka, hogy egyébként is ritkán veszek részt S!-rendezvényeken: a kihagyás miatt az elmúlt időben nem nagyon volt kedvem futós rendezvényekre menni, az edzések meg teljesen esélytelenek voltak. Az is része lehet a dolognak, hogy mivel nem nagyon szeretem az egyenruhákat, összesen egy darab kék felső volt rajtam, az se látszott a sok réteg ruhától. De részben azért is lehet ez az érzésem, mert a Suhanj-futóknak csak egy kis részével találkoztunk – pénteken legtöbben még nem voltak ott, szombaton meg mi nem voltunk ott a rajtnál, amikor a legtöbben ott voltak; nekem valahogy hiányzott, hogy találkozzunk velük :( Páran ígérték, hogy amikor végeztek a futással, jönnek majd segíteni a pontra. Én voltam már UB-n és optimista voltam, így ennek az esélyét kb. 5%-ra tettem. Nem is jött senki. Ami nem gond, csak jobb lett volna, ha előtte nem hangoznak el ilyen ígéretek, így ezt az öt százaléknyi csalódást el lehetett volna kerülni.

Most már lassan be kéne fejeznem, mert álmosodom. Szóval idén segítőként voltam az UB-n, sokat tapasztaltam, tanultam, jó élmény volt. Jövőre is ott leszek, remélem. Vagy csapatban szeretnék futni (olyan csapatban, ahol valódi csapat van és számít a szavam, valahogy úgy, ahogy a tavalyelőtti csapatomban volt), vagy körbebiciklizni, meglátom majd.