A felkészülésem szépen szólva nem úgy sikerült, ahogy terveztük. A T100 feladása óta alig futottam, a lábam, még inkább a gerincem akadályozott abban, hogy edzek. Már májusban el kellett engednem a Lavaredo-t fejben, mint versenyt, de azért tudtam, így sem lesz könnyű a teljesítés, hiszen soha nem mentem még ilyen távot - a Mátra 115 is a sérülés miatt esett kútba - ráadásul az állóképességemnek sem tett jót a hosszú kihagyás. Na mindegy, neveztem, szóval megyek és azzal a tudattal, hogy mindent megtettem a gyógyulás érdekében odaállok a rajtzónába, kihozzuk abból a napból, amit lehet. Ebben nagy segítségemre volt Pész Atti és 4 kísérőnk, akik mindent megtettek azért, hogy csak a futással tudjunk foglalkozni, még mosogatni sem engedtek. :-) Innen is köszönet a támogatásért!

Cortina-tól kb 30 km-re laktunk egy Villabassa elnevezésű kis faluban, hegyek ölelték körbe a takaros kis helységet. Minden nap mentünk futni, az előjelek nem voltak tökéletesek, bár már bicegés nélkül ment a kocogás.

A verseny napján már teljesen beöltözve ültem az ágyamon, mikor Kertész Dóri hívott, hogy a 30 centis friss hó miatt rövidítik a pályát és mégsem este, hanem másnap reggel lesz rajt. Végül 85 kili és 3540m szint jellemezte az új vonalvezetést. A magas hegyeket kizárták a pályából, állítólag a legszebb részek voltak. Ambivalens volt az érzés, sajnáltam, hogy ez a verseny sem az eredeti pályán kerül megrendezésre - eddig mindkét CCC-t kurtították, amin indultam - másrészt kicsit megkönnyebbültem, mert bár felkészültem a küzdésre, tudtam, hogy egy ilyen távot akár kevés kocogással is teljesítek 22 óra alatt, mégha nehezen is, de ennyinek kell lennie bennem. Persze nem akartam a szintidőt maximálisan kihasználni, de a lábam kiszámíthatatlan, ha bedurcul, akkor aztán lesz nemulass. Reméltem, hogy ha ment a Mátrában, akkor a Lavaredo-n is összelegózom magam és a futóművek együttműködőek lesznek. Piszkosul kellett az a mellény!!!

A rajtban hideg volt, sok magyar gyűlt össze, én szokatlanul nyugodt voltam, az elvárás és az esélyesség terhe egyáltalán nem nyomta a vállam, legfeljebb túrázok egyet. Gyorsan elrajtoltunk, kocogtam szépen előre. A terv az volt, hogy nem figyelek a lábamra és a derekamra sem, kifelé fókuszálok csak. Az emelkedőket gyalogoltam, sorban hagytak el a népek, én úgy kalkuláltam, lesz sík és könnyen futható szakasz bőven, ha lesz kraft, inkább ott próbálok haladni, nem az elején szórom el a kis erőmet az első emelkedőkön. 1 hegy, majd 17 kilinél itatópont, némi étek, de az asztalra nem is tudtam ránézni, olyan tömeg vette körül. Ági, Attila édesanyja és János, no meg a másik Attila is ott volt, de én nem kértem semmit, egész jól éreztem magam, a lábam bemelegedett, gyorsan tovább is robogtam. Nem kis mennyiségű tape volt a lábamon, de úgy tűnt, megint működik a dolog. Nekiindultam a második hegynek, már 1700m környékén hó volt, de a pályán kb. 30-40m volt, amit havon kellett megtenni. Itt még jól jött a kesztyű, kicsit hűvös volt az idő. Felfelé ment a tempós gyaloglás, lefelé igyekeztem a tőlem telhető módon gyorsan haladni, néhány pasi azért elhúzott mellettem. A látvány bódító, fotótéma akadt volna bőven, az a környék megér egy misét. Lefelé a hegyről már éreztem, hogy a napsütés miatt nagy a folyadékigényem és kissé kiszáradtam, kezdődtek a botladozások. Na, csak legyenek ott Ágiék a 33 kilis pontnál, ott helyre rázom magam, fejben volt a frissítési terv. Vártak is, adtak mindent, amit kértem, először a fél liter citromos sört. :-) Mit mondjak, életet mentett, le is gurult az egész. 1 főtt tojás és egy fél narancs volt, amit még magamhoz vettem. A tartályt tölteni kellett, 1,5 lityi elfogyott az eddigi távon. 4:17-el értem a ponthoz, addig kb 1500m szintet hagytam magam mögött, fincsi arány, egész jó tempó. A pontot elhagyva felfelé gyalogolva azért kellett egy kis öngyógyítás, a Rocky főcím zenéjét dudorásztam magamban, próbáltam erőt pumpálni az izmaimba. Észrevettem, hogy az erdei kis ösvényeken szépen futok, de az egyeneseken behalok, a változatos terepen élek igazán. Jött is a krízis, a Misurina tó után hosszú kilómétereken keresztül tartó sík dózerút várt ránk, az a fajta, aminek az ember nem látja a végét. Na, itt jött is szépen a kalapácsos ember, jól rámcsapott a kis sunyi, ezt a monotonitást nem nagyon bírom, na meg fáradtam is már rendesen. Ez a kínlódás kb. 52 kilitől a pontig, 58 kiliig tartott. Hol kocogtam, hol gyalogoltam és igyekeztem nem előre nézni. Athosz hagyott el, bíztatott, hogy már csak 4 kili a pontig. Egy örökkévalóság volt. Attila ott volt, fényképezett miközben haldokoltam. :-) Annyira nem voltam magamnál, hogy elfelejtettem elkérni a frissítésemből, amitől a feltámadást reméltem, pedig kérdezte, mit adjon. Visszanéztem a pontra, de úgy döntöttem, nem megyek vissza az életmentő fiolákért, csak megoldom a dolgot. Úgy is lett. A kereszteződésnél még Ágiék kint álltak az úton magyar zászlóval és kiabálással bíztattak, nagyon jól esett a folyamatos támogatásuk. Gyaloglás jött megint. A mezőny már szépen szétszakadt, volt, hogy légüres térben haladtam, de volt néhány ismerős fizimiska körülöttem, akikkel gyakran kerülgettük egymást. A ponton nem töltöttem újra a zsákom, mert azt hittem, a hegy tetején lesz pont, de mint kiderült, az 3 kilivel odébb volt a vártnál, az a 3 kili is főleg emelkedőből állt. Éreztem, hogy fogy az éltető folyadék, lestem hát a hegyi vizet, de sokáig alattam ömlött a mélységben, de egyszer pár lépéssel elértem és 2 pohárral ittam a hegyi nedüből. Reméltem, ott fent már tehenektől mentes a környék. :-) Életmentő kortyok voltak, majd a pont is elkövetkezett. Hiába, a pályamódosítás miatt az frissítőpontok pontos koordinátái sem voltak meg, az eredeti pályát megtanultam ebből a szempontból, de most sok bizonytalansági tényező volt. Az igazság az, hogy volt néhány durva, technikás lejtő, ahol én biz gyalogoltam lefelé. Gyökerek és kövek egyvelege meredek lejtőn, csurom vizesen. Néha megpróbáltam futó mozgást imitálni, de már csúsztam is. Itt elhagytak jó sokan, de nem volt választásom. Mint később a helyezésekből kiderült, utána mindig visszafutottam a lefelé gyorsakra, mert pozíciót nem vesztettem.

Az utolsó hegy nagy gonoszság volt, ez volt a rajt utáni első hegy, ami visszafelé nagyon odatesz az embernek olyan 70-72 környékén. Olyan durva emelkedők, amiken én taposni szoktam, kanyarral végződnek, és utána mindig egy hasonló emelkedőt láttam magam előtt, egyszerűen nem akart eljönni a csúcs. Na, itt kicsúszott egy-két magyar finomság a számon. Amikor azt mondták a ponton, hogy 10 kili a célig, 5 a frissítőig, úgy éreztem, ez már tuti meglesz. Itt már futni kell. Néha arra gondoltam, ezt a kilit Anyukám tiszteletére futom, ezt X barátom, Y barátnőm tiszteletére, akik szurkolnak nekem. A síkon és lejtőkön futottam, rájöttem, ha elkezdek futni, gyorsan rááll a testem a dinamikusabb mozgásra és jól haladok, elhagyom a korábban engem lehagyó sporttársakat. Néha éreztem magamon a furcsálló tekinteteket, amikor elfutottam a srácok mellett, de nem foglalkoztam vele, én csak mentem. Kaptam a barátoktól a buzdító sms-eket, repültem tőlük. Rádöbbentem, hogy úgy futok, mint régen, teljesen lazán, szabadon, minden részem egy egységben dolgozott, harmónia uralkodott a mozgásomon és a lelkemben is béke és egyensúly honolt! Úristen, mi történik itt? Ez csoda! Igen, enyém a világ!!! Megláttam Cortinát az egyik kanyarban és kis híján elkönnyeztem magam, a boldogság már ott volt gombóc formájában a torkomban. Nem hittem, hogy világosban meglátom a várost és futva fogom megközelíteni, sőt száguldozom majd jólesően. Az utolsó pontra már kisebb eufóriában érkeztem, ahol egy olasz pasi, akit egy technikás, nyögős lejtőn korábban elengedtem megismert és rám mutatva felkiáltott: Numero uno!! Erre nagy taps és számos érdeklődő tekintet szegeződött rám. Sajnos olaszul csacsogott, így nem tudtam a dicséret okát, de hívtam magammal, ő viszont még eszegetett továbbra is. 5 kili választott el a céltól, egy kisebb gyökeres emelkedő, itt küldtem néhány sms-t, aztán futás. Úgy pörögtek a lábaim 80 kilinél, mintha épp most melegedtem volna be. A hegyről a lejtő dőlésszöge nagyon kedvezett, azt már megtanultam kezelni. Úgy futottam le, hogy el sem hittem, 5 percesekben vagy gyorsabban robogtam, egy párt, akik felfelé lehagytak úgy hagytam magam mögött, hogy kételkedtem benne, hogy ez én vagyok, ezt az én lábaim produkálják. A város határában majdnem eltévesztettem az irányt, de egy szurkoló visszairányított a pályára. Arra gondoltam, ha a Mester látná, hogy futok, büszke lenne rám. Az aszfalton szedtem még néhány skalpot, két srác teljesen meghökkent, amikor elrobogtam mellettük, mint egy gorsvonat. Nem tudtam, honnan van bennem ennyi erő, de az utolsó emelkedőket is megfutottam, kaptam is bíztató kiabálásokat, a célegyenesbe széles vigyorral érkeztem, élveztem a futást, a felszabaduló energiákat, a felismerést, hogy ismét futok több, mint 1,5 hónap után, uram atyám, ez maga a menny! Sorban kaptam a tapsot – úgy vettem észre, a nőket itt is jobban bíztatták, mint a férfiakat – én pedig a buzdítástól még inkább felpezsdülve rohantam a cél felé. Mámor, boldogság, milyen régen éreztem ilyet a célba éréskor, a mikrofonos ember úgy állított le, mert túlfutottam rajta. Nem hazudok, de nagyobb volt az örömöm, mint amikor a T100-on tavaly nyertem. Ilyen felkészüléssel, vagyis fel nem készüléssel a hátam mögött, sérülten is finiser lettem, túlléptem a holtponton és az utolsó 10 kilin tempósan futottam, vagyis volt még bennem erő és tartalék. Persze ott vártak a Mester és a segítő családtagok, Kertész Dórival is pacsiztam és csak vigyorogtam, ugráltam, de ez van, nagyon tudok örülni, volt is minek. Egy negatívum volt: hiába lettem 203. és 16. nő, S-es mellény már nem volt, csak M-es, amibe kétszer beleférek. Az olasz pasival találkoztam a célban, elmutogatta, hogy az emelkedők gyors megmászása miatt kaptam tőle az elismerést, nézte hogy megyek felfelé előtte és gyorsan el is tűntem a szeme elől. Jól esett a mondókája. :-)

Ami fontos, innen van hova építkezni, cél a TDS.

Sok mindenre megtanított a sérülés, sokat változott a felfogásom és még érettebbnek érzem magam, újabb erőt és lendületet vettem, sok homályos dolog konkrét formát kapott a jövőt illetően. Szeretek terepen futni, vannak még tennivalóim ebben a sportban, szóval boldogság és happiness van!

Innen is köszönet a Mesternek, minden támogató és bíztató barátnak, családnak, a segítő négyesnek, ezt az élményt nem élhettem volna át nélkülük.