Nyaralással kötöttük össze a barátaimmal a megmérettetést, így a versenyt megelőző napok kirándulással teltek, ahol ízelítőt kaptam a magas-hegyi klímából. A nagy nap előtt már eléggé fészkelődős kedvemben voltam, ezt csak fokozta a kötelező cuccok szigorú ellenőrzéséről érkező hír. Így jár az, akinek vaj van a füle mögött. Csütörtök reggel útnak indítottuk Ebolát és Domonkost, akkor már éreztem, nagyon közeledik az én időm, így a tervezett programnak csak a felét vállaltam, délután már pakoltam, aludtam, igyekeztem fejben felkészülni a 98 kilométeres távra. A pakkom elég nehéz lett, 3,5 kilit nyomott.

Éjjel nem sokat aludtam, reggel gyors reggeli, majd nyomás a buszhoz, ahol Csanya is kint volt és találkoztunk a többi magyar indulóval is, a buszban egy csoportban ültünk. Courmayeur-ban rögtön betelepültünk az első sorok közelében, mivel 17 óra alatti teljesítést írtam be, bár 20 körül vártam magam – levonva a Mátra 115 tavalyi próbálkozás tapasztalatait. Körülöttünk úgy jártak a kötelező dolgokat ellenőrző szervezők, mint a keselyűk, nem is akart kiszökni belőlem a feszültség, Pepére le is csaptak, amíg Jucival távol voltunk. Hosszas várakozás után a rajt előtt kevéssel kaptuk a hírt az útvonal módosításról. Az időjárás előrejelzés valahogy nem aggasztott, a rossz időtől nem tartottam.

Meghökkentő tapasztalat, hogy a nagy tolongás közepette egy lány az első sorban könnyített magán, na akkor elfogott az undor.

Aztán elindították a mezőnyt, én elég lassan kezdtem, mellettem ezerrel húztak el az emberek, s a sebességemen nem segített a hátizsákom súlya sem. Úgy éreztem magam, mint aki katonai kiképzésen vesz részt, nem szoktam ilyen nehéz zsákkal futni, át is futott a fejemen, hogy nem lesz nagy öröm 20 órán keresztül cipelni a terhem. Ahogy elkezdtünk emelkedni, lassan átváltottam gyaloglásba és elkezdtünk felmászni a Bertone-ra. Itt még ment a nagy helyezkedés, mindenki elég tempósan kapaszkodott, sűrűn követtük egymást a szűk ösvényen. Fent elolvasták a rajtszámom, ittam vizet 2 pohárral – ez volt a terv, mindenhol 2 pohárral inni, mert a folyadék pótláson el tudok bizony bukni. Indultam gyorsan tovább a jól futható, hullámzó talajon. A kilátás meseszép volt, de engem lekötöttek a gondjaim. Nagyon nem voltam egyben, mintha sok mozaikból álltam volna, de egyik sem volt kapcsolatban a másik résszel. Fájt a combom hátul, a bal csípőm (ezek még a május óta húzódó problémáim miatt), és a gyomrom is rettenetesen görcsölt. Szédelegtem össze-vissza, de vitt a tömeg magával, bár már kicsit szakadozott a mezőny. András már rég elhagyott, Millers is, bár ezen a szakaszon őt visszaelőztem. Fogalmam sem volt, hol állok, csak mentem előre és túlságosan is figyeltem a bajaimra.

Arnuva-ban már volt hangulat, sonkát és sajtot ettem, majd megláttam a narancsot és abból falatoztam jót, később minden ponton a narancs volt az első, amit ettem. Eddig szinte minden ponton megkérdeztem, hol vagyok, itt egy futó azt is elárulta, hogy 18 kili van mögöttünk. Taps közepette indultam tovább. A Ferret soha véget nem érő emelkedői sokat kivettek belőlem, inkább pszichésen, mint erőnlétileg, de jó volt felérni, a tetőn erős szél taszigált össze-vissza. Lefelé olyan erős volt a szembeszél, hogy nem kaptam levegőt, el kellett fordítani a fejem, hogy szippantani tudjak a levegőből. Itt már lassultam, a lábam fájdogált rendesen. Az az izom rakoncátlankodott, amit nem ragasztottam le kineziológiai szalaggal, a többi rendben tette a dolgát. De itt vissza nem volt, csak előre.

Vártam La Fouly-t, tudtam, hogy Kerekes Csabi és Vass Csabi lent lesznek frissíteni. A feladás gondolatával viaskodtam, úgy éreztem, ilyen vacak állapotban nem fogom tudni megcsinálni a távot, ki kell állnom, de másrészt nagyon nem akartam ezt az utat választani. Elkezdtem azon agyalni, mennyire szolgálnak igazolásképpen a fájdalmak, a szétesett állapot, tulajdonképpen megalapozzák a feladást. Viszont nem is olyan rég hasonló helyzetben voltam és ott sikerült, így aztán kezdtem átbilleni a folytatás oldalára, mire leértem a pontra. Kerekes Csabi figyelmeztetett a vízre, megkérdezte, mire van szükségem, és amíg a sátorban ettem, odahozott mindent. Megemlítette, hogy nem kell rohanni, félt, hogy elfutom magam, bár ez nem jellemző rám, de tényleg sodorta az embert a mezőny. Itt gyorsan megittam a bekészített gyömbér teát, sót ettem, energia gélt, narancsot és egy banánnal a kezemben elkezdtem gyalogolni. Rosszul lettem, le kellett guggolnom, majd leültem a padkára, nem tudtam tovább menni, egy férfi meg is kérdezte, jól vagyok-e. Lassan falatoztam a banánt, a futók nagy számban csordogáltak tovább előttem, én meg azon voltam, hogy itt a vég, nincs tovább. Hirtelen Vass Csabi szólított meg és nem tudom hogy, de pont azt mondta nekem, amire szükségem volt, ami elég volt ahhoz, hogy ne üljek be az autóba, hanem tovább menjek. Nélküle nem biztos, hogy újra felálltam volna a padlóról, innen is köszönet neki. Kihasználva a lehetőséget technikai szünetet is tartottam, aztán lassan kocogva igyekeztem túllendülni a nehézségeken.

Champex volt a következő cél, nagy biztonságot adott, hogy a két Csabi is ott lesz. A jelzések kiválóak voltak, és miután leereszkedtünk, lassan felmásztunk Champex-be. Útközben kint álltak az emberek, drukkoltak, kiabáltak, teljesen más mentalitás uralkodik arra felé, mint itthon. Észrevettem, hogy rendszerint nagyobb bíztatást kapok, mint a körülöttem lévő férfiak, nagyon inspirált a dolog. Időközben a frissítés és a gyömbér tea megtette a hatását, kezdett tisztább lenni a fejem, a gyomrom is tűrhető lett, a csípőm bemelegedett, jobban ment a szekér. Champex volt a csúcspont, ami a szurkolást illeti. Nevemen szólítva szinte hajtottak fel az emberek az ellenőrzőpontra, hihetetlen élmény, elmesélni sem lehet, mennyire jóleső ilyen környezetben futni. Vigyorogtam is rendesen minden kedves szónál és nem sajnáltam a levegőt egy röpke „Merci”-re vagy intésre, mosollyal köszöntem meg a buzdítást. Bent Csabiék leültettek, feltöltötték a zsákom, amíg paradicsomot ettem, sót vettem be és persze megint leküldtem egy zselét, kellett az energia. Éreztem, hogy sokkal jobb állapotban vagyok, mint La Fouly-ban. Itt is megkérdeztem, mi van a többiekkel, Robi kivételével mindenkiről megnyugtató híreket kaptam. Azt most sem tudtam, hol állok, elég gyorsan mentem tovább.

Meglepetésként, amíg zúgtam lefelé, az aszfalt úron Csabiék kocsija állt, onnan kiabáltak és integettek nekem, ez újabb löketet jelentett. Tudtam, hogy a Bovine kimarad. Lefelé nagyon aranyos kis falvakon haladtunk keresztül, barátságos házak, szűk kis utcák és természetesen kint álló emberek, sőt, gyerekek, akik frissítőkkel kínálták az úton lévőket. Amikor Martigny felé haladtam, már sok ismerős futó vett körül, állandóan előzgettük egymást, rendszerint ismerős lábszárak haladtak előttem. Alig 1 kilire voltam a ponttól, amikor egy futót láttam magam előtt, aki megfordulva állt és tapsolt nekem. Zenyik Robi volt, akivel lassan becsorogtunk a pontra. Nem volt nagyon jól, de nem részletezte az okokat. Erős szél volt, felkavarta a port, a sátor adott csak védelmet. A szervező hívta fel a figyelmemet, hogy nincs meg a rajtszámom. Szuper! Elkezdett telefonálni, én meg vártam. Itt csak inni lehetett, Robi elkezdett öltözni, mivel a szél viharossá vált, gyorsan hűlt az idő. Kérdezte, van-e elég porom, én pedig javasoltam, hogy jöjjön velem, szépen bekocogunk a célba, de nem engedett. Neki köszönhetem, hogy hosszú percek után a rajtszámom is előkerült, teljesen hátra csúszott, a fenekemen volt, így a sokk is engedett,  megkönnyebbültem. Robi nem jött velem, küldött, menjek csak, hát egyedül indultam neki az utolsó 30 kilinek. Nem tudtam mi vár rám. Mint kiderült, 2 órás folyamatos mászás felfelé, ez volt a következő feladat. Itt is a magánházaknál frissítőkkel vártak minket, kihasználva megittam egy magnézium tablettát. Elkezdett cseperegni az eső, előkerült az esőkabát is, s mivel szürkület volt, a lámpát is beüzemeltem lassan. Egy férfi a szurkolás közepette említette, hogy én vagyok a 11. nő a mezőnyben, meglepett a hír. Kapaszkodtam tovább, az eső egyre inkább rákezdett.

Trientbe fáradtan érkeztem, Vass Csabi mellettem futva kérdezte, mire van szükségem, hova menjek. Csabiék itt is elláttak, Vass Csabit megkértem, masszírozza meg a vállaim, nagyon fájtak a zsák súlya alatt. Hallottam, hogy Speró nagyon rosszul volt ezen a ponton, drukkoltam, hogy feltámadjon és végigmenjen a távon, megérdemli, bár időben biztosan sokat vesztett. Itt egy másik futó meglátta az előkészített paradicsomot, kért, Csabi adott neki. Eszembe jutott, hogy jó lenne valami ébren tartó csodaszer, ezért indulás előtt még visszamentem a sátorba kávét inni, majd a bíztatást magamba szívva nekivágtam újra az éjszakának.

Azt vettem észre hamarosan, hogy 2 férfi van mögöttem, egyik jobbra, másik balra követ engem, olyan volt, mintha saját udvartartásom lett volna. Ha futottam, ők is azt tették, ha gyalogoltam, leálltak. Jó 15 perc telhetett el, amíg az egyik elkocogott, ekkor szólított meg a másik. Ő kért paradicsomot, megköszönte még egyszer és beszélgetésbe elegyedtünk. Francia volt, ő is most vágott neki a CCC-nek először, jól összebarátkoztunk. Megegyeztünk, hogy egy darabig együtt megyünk, örültem a hírnek, éjjel, fáradtan, ismeretlen terepen könnyebb társaságban küzdeni. Alkalmazkodott hozzám, én diktáltam a tempót. Egyszer elment mellettünk egy csapat, 3 fiú és egy lány. Francia újdonsült barátom figyelmeztetett, hogy ne veszítsük szem elől a lányt, így megőrizhetem a pozíciómat. Nagyon önzetlen volt, igazi sportember. A lány kísérőivel együtt mégis távolodott, de úgy voltam vele, nem akarok feleslegesen kockáztatni egy esést, sérülést. Az eső keményen esett, a kövek csúsztak, én már néha dülöngéltem, de azért tempósan faltuk a métereket. Ekkor tudtam meg, hogy 250. hely körül lehetünk, alig akartam elhinni ezt a jó hírt. Vallorcine-nél kérdezte, mi lenne, ha végig együtt mennénk, nem ellenkeztem, örültem a társaságának, biztonságot adott, ráadásul humora is volt a srácnak, jókat csevegtünk. Főleg gyalogolva haladtunk már, lefelé és egyenesen próbáltunk kocogni. Sajna a lámpám fénye erőtlen lett, s mivel francia barátom mögöttem jött, saját árnyékom is tompította a fény erejét. Lefelé le is előzött néhány gyorsabb férfi.

Az utolsó ponton elintézett egy telefont, aztán számoltuk vissza a még előttünk lévő kilométereket. Nagyon köves szakasz jött, nehezen haladtunk előre. Az utolsó 2 kilin megfogadtuk, hogy futunk végig a célig, de váratlanul emelkedőbe ütköztünk. Már fáztam nagyon, átáztam, fáradt voltam, de tudtam, nemsokára mindezt átváltja az önfeledt öröm. Nagyon figyeltem, nehogy elessek, aztán végre aszfalt volt a lábunk alatt, nekieredtünk hát.

Chamonix határában beértük a lányt, összenéztünk és szó nélkül rákapcsoltunk, sprinteltünk, ahogy tudtunk a jobb helyezésért. Kézen fogva közeledtünk a célhoz. Éjjel volt, zuhogó eső, nem sokan voltak kint, de aki igen, az tapsolt. A célzene nem szólt sajnos, az öröm mégis egyre erősödött. Egyszer csak Csanya futott mellettem, majd kiment a kordonon kívül és ott jött velünk a célig, ahol nem hallhatóan csipogott a szőnyeg, megálltunk, véget ért a verseny. Fantasztikus érzés volt, francia barátommal hálálkodtunk egymásnak, én valósággal úsztam a mámorban.

Innen Csanya irányította az eseményeket. Átkísért a sátorba, betakart, belém töltött egy bögre teát, meghallgatta a csacsogásom, felhívta Kerekes Csabit. Mint kiderült, Csabiéknak gondja volt a kocsival, ezért lekésték a befutómat. Addig is, amíg megérkeztek, Csanya ápolgatott. Mellettem egy srác teljesen kész volt, így amikor Csabiék megjöttek, a takarómat ráraktuk, neki nagyobb szüksége volt rá. A kocsiban gyorsan átöltöztem, de annyira fáztam, hogy nem volt erőm kimenni Juci befutójához, teljes testemben vacogtam, de nagyon boldog voltam, belül mosolyogtam!

S bár a célban úgy gondoltam, most 2 hétig nem akarok hegyet látni, és jövőre jobban meggondolom, milyen versenyre jelentkezem, gyorsan megszépült minden emlék és hiányzott a futás. Ahogy befejeződött és kicsit aludtam, újra vágytam a megmérettetésre, a versenyre, de akkor már a szurkolás maradt az UTMB-s társakért, főleg Pali bácsiért, ami másféle örömmel töltött el.

Nagy élmény és tapasztalat volt, sikernek könyvelem el az első magas-hegyi versenyt. Juci órája 99,5 kilit és több, mint 5600m szintet mért szemben a beharangozott 93 kilihez és 5100m szinthez képest.

1800 indulóból 212. lettem, 12. a nők között, korcsoportomban a 8. S mindezek mellett megint leküzdöttem önmagam, ami tovább épít és erősít. Úgy tűnik, ez az év erről szól, küzdős versenyekről, de remélem, hamarosan fordul a kocka és kevesebb holtponttal kell majd megküzdenem a későbbiekben. Be kell vallani, mentálisan kemény tréning, a tapasztalat bölcsebbé tesz és talán megfontoltabbá.

Köszönet a 2 Csabinak, Csanyának, mindenkinek, aki drukkolt, segített a felszerelés összeszedésében, vagy tanácsot adott. Egyedül ez sem sikerült volna. Jó móka volt a Mont Blanc körül futni!