Terepfutó VB 2011, Írország

Avagy így láttam az utolsók között

Előzmények:

2,5 éve futok, a mozgás, a természet és az erdő szeretete hajt ki hétvégenként a terepre. A sport beépült az életembe, örömet nyújt és kihívások elé állít egyszerre, tanít és segít megismerni magam.

Hobbi futó vagyok, aki állít maga elé célokat, de ilyen lehetőségről soha nem álmodtam. Mátrabérc trail után jött a felkérés, miszerint képviseljem kis hazánkat az írországi VB-n. Teljesen felzaklatott a hír, 2 napig csak töprengtem és sírtam, nem tudtam felfogni az ölembe pottyant sanszot: részt vehetek egy igazi VB-n. Pici vagyok ehhez, nincs edzőm, se edzéstervem, de még a pulzusom sem mérem (még), hogy kerülhetek én oda ilyen zöldfülűként? Mégis hosszas gondolkodás és rábeszélés után igent mondtam. Talán egyszeri lehetőség az életben és egyben hatalmas felelősség is. Tudtam, hogy nagy a fa, amibe a fejszém vágtam, de el is döntöttem, mindent kiadok magamból, ami akkor bennem lesz, igyekszem kicsit gyorsaságban fejlődni a fennmaradó rövid időben, nem akartam szégyent hozni a csapatra odakint. De az élet máshogy gondolta, a T100-on lesérültem. Jött a szokásos kör: kenegetés, pihentetés, reménykedés, aztán csalódás, majd újabb időt adtam magamnak, hátha, de nem javultam. Elmentem csontkovácshoz, semmi komoly változás. Elkezdtem komolyan stresszes lenni, nem tudtam futni, a VB pedig gyorsan közeledett, én kérdések közepette gyötrődtem, nehéz volt tartani magam lelkiekben… Aztán találtam egy dokit, kiderült, a lábfájás csak tünet, a gerincemet kell rendbe rakni és vannak kezelendő, még tünetmentes gyulladások is… Összességében közel 1 hónap kiesett az edzésből. Dokival egyeztettem, hogy első körben a VB-re kellene összekalapálnia, maximálisan együttműködő paciens leszek, csak meg tudjam csinálni a versenyt. A magamhoz képest jó időről le kellett mondanom, de sikeresen teljesíteni akartam a távot. Nem kímélt. Időigényes tisztító kúrák, tornák épültek be a hajnali és késő esti programok helyére, általában 5-kor keltem és néha este 11-kor kezdtem tornázni, de a VB-ért mindent, ez motivált! Kérdés nélkül csináltam minden feladatot, és szerencsére a VB előtt 3 héttel elkezdhettem futni újra. Nehéz volt a fokozatos terhelés alapszabályát betartani, de igyekeztem higgadtan nekiállni az edzéseknek és felépíteni magam fejben, mert hiszem, a dolog nagy része ott dől el. Sokat köszönhetek barátoknak, futóknak, akik bátorítottak a nehéz időszak alatt. De a teljes gyógyulás még nem következett be, így utazás előtti este még kezelésen voltam, a doki beragasztotta a fájó részeket tapasszal, így utaztam ki.

A csapat közel 14 óra utazás után megérkezett és kezdődött a móka. A másnapi ceremóniát és az eligazítást következő napon a rajtba már hajnali 6-ra kivittek minket, sehol egy szervező, indulás csak 7-kor, hideg volt. Se egy pad, se szemetes, azt sem tudták megmondani, hol található toalett. Csak egy gyönyörű kastély előtt, egy tó partján találtuk magunkat és vártunk. Ispi korábban elmondta nekünk, amit a pálya bejárása során tapasztalt, így volt egy elképzelésem arról, mi vár rám. Nem voltam olyan izgatott, mint számítottam rá, talán az esélytelenek nyugalma miatt volt ez a szokatlan kimértség. (Itt szeretném megjegyezni, hogy futó kamásli csak a magyarokon volt, amit a külföldi futók érdeklődéssel szemrevételeztek és dicsértek. Athosznak ez egy kihasználatlan piaci rés, amiben nagy lehetőségek rejlenek! J) Speróval kocogtunk egy kicsit bemelegítés gyanánt, jót tett a viccelődés, jó volt az egész csapat hangulata is. A rajt minden felszólítás vagy jelzés nélkül volt, egyszer csak elindult a mezőny, Judittal csak néztünk. Azt hittem, lesz lövés, vagy valaki jól hallhatóan és egyértelműen elrajtoltatja a versenyzőket. Persze rögtön a mezőny végén találtam magam, mögöttem 2 srácot láttam csak. Aszfalton haladtunk, majd a versenyközpont mellett elkanyarodva elkezdtük megmászni az első hegyet. Ezt kétszer kellett megtennünk. Kellemes utat kövekből álló lépcsősor váltott fel, amin felfelé jó volt haladni, lefelé néhány részen azért óvatosan ereszkedtem, de nem volt vészes a dolog. Az idő jó volt, az öltözetet sikerült optimálisan összeállítanom. Megelőztem egy lányt felfelé, de lefelé elkezdett fájni a bal lábam. Eddig a jobbal szenvedtem alapvetően, most a bal mutatta meg magát. Nagyon dühös és csalódott voltam, hát ennyi lett volna, még 10 kili is alig van meg, és máris beüt a ménkű? Éreztem, hogy lassulok, kénytelen voltam megállni és bekenni a belső combom, majd haladtam tovább. A lány visszaelőzött, én pedig kezdtem lehervadni. A második körben elbizonytalanodtam, jó irányba mentem-e, így jó 60-80 métert visszamentem, míg meg nem erősítettek. Az elágazásoknál katonák irányították a futókat, de a dupla kör miatt azt hittem, rossz felé haladok, de szerencsére nem így volt Átkoztam magamat az elvesztegetett időért. A lábam egyenes szakaszokon fájt leginkább, de eldöntöttem, figyelmen kívül hagyom. A lányt megint elhagytam, a srácok pedig engem. Minden szembejövő nemzetiségtől függetlenül bíztatott, tapsolt, szurkolt. Azért örültem, amikor kiértem a keringőből, de ezután jött a fekete leves. Egy idő után mocsaras, kezelhetetlen talajon kellett haladnunk, amit előttem megtaposott néhány ember már. A talaj kb 20 centi mélyen vizes volt, felette igazi mocsáros viszonyok uralkodtak. Ispi tanácsára igyekeztem zsombékokra lépni, de nem volt egyszerű a dolog, vagy már le voltak taposva, vagy olyan nagyok voltak, hogy nem jelentettek biztonságos talajt nekem, kezdődött az ázás. Futni nehéz volt, ritkán volt stabil a talaj a lábam alatt, néhol térdig belemerült az ember a tehénszaros trutyiba. Egyszer egy lány kiabált felém, merre kell menni, mutattam neki az irányt. Amerikai volt. Utána lukba léptem (tele volt vele a föld), de szerencsére ott épp gazdag volt a fűtakaró, nem lett bajom. A lány a kiáltásra megállt és megnézte, jól vagyok-e. Együtt haladtunk tovább, majd a sík aszfalton elhúzott tőlem. Sikerült egy elég tetemes, jó 200-250m előnyt fabrikálnia magának, én csak a távolodó sziluettjét láttam. A bal vádlim is fájni kezdett, megálltam kicsit nyújtani, de indultam is tovább. Láttam, hogy megelőz egy férfit, és lassan elérkezett a 28 kili. A megelőzött pasi ott volt még, kényelmesen frissített, én elkezdtem enni az asztalunkról (minden nemzetnek volt frissítő asztala valamint egy közös), de csak édes dolog volt fent. A közös asztalon is, gumicukor, zselé cukor, 2 féle édes keksz, banán és sárgadinnye, narancs volt a menü, izo és víz. Szemetes nem volt kirakva. Gyorsan elindultam tovább, de a gyomrom háborogni kezdett és a bokrok között találtam magam hamarosan. Ez az út is rossz minőségű aszfalt volt, hosszan jelzés nélkül haladtam, de egy széles patakon kellett átgázolni, az felüdülés volt a lábamnak. Majd elirányítottak felfelé, ott már találgattam, melyik lesz a megmászandó hegy a fölém magasodó szörnyek közül. A tetejük a ködbe veszett, és hatalmasabbak voltak, mint amire számítottam. Katonák voltak itt is, szalagok is segítettek a tájékozódásban. Út nem volt itt sem, igazából egyik szalagtól mentem a másikig. Amikor az egyik katona figyelmeztetett, hogy csúszik a talaj, csak nevettem, biztos voltam benne, nem tudja, honnan jövök. Mocsár volt itt is, garantált elázás, majd kezdődött a mászás. Megláttam az amerikai lányt jó magasan előttem, néztem, milyen furin megy előre, gondoltam, nem valami rutinos, hogy a kezét is használnia kell. Aztán szép lassan ledolgoztam az előnyét, majd rá kellett jönnöm, tök jogos a 4kézláb járás. Csúszós, vizes talaj, amire rálépve kicsúszik néha a lábam alól a fűcsomó, annyira laza a talaj, a hegy meredeksége pedig a felső szakaszon megdöbbentő volt. Szerencsére a cipőm tökéletesen ellátta a feladatát, kapaszkodott keményen. Beszélgettem a lánnyal, meg is jegyeztem, nem lesz vicces itt lefelé menni majd…Aztán szemben már jött is velem az első srác, aki vigyorogva a seggen csúszást választotta ereszkedésnek, leült, és ellökte magát, mint egy szánkót, aztán találkozott egy kővel. Nem volt örömteli ütközés a hangjából ítélve. Fent a tetőn még nem a csúcsnál jártam, amikor átbuktam a gerincen, onnan jött a köves szakasz ködben, erős szélben, csepergő esőben, nem volt kellemes fent lenni. Leereszkedni sem. Már szépen jöttek felfelé a gyorsak, köszönés, bíztatás volt az általános kommunikáció. Ispivel már a hegy alsóbb részénél találkoztam, láthatóan jól volt, majd Gábor baktatott felfelé, őt már kicsit megviselte az elmúlt táv, a kölcsönös bíztatás itt is megvolt. Vártam Sperót, de W. Ildi jött velem szemben a pont előtt. Gondoltam, hogy valami krach üthetett be, s tényleg, Speró bekötött térddel volt a ponton Flóra és Szasza társaságában. Sajnáltam, hogy kiállni kényszerült, de nagyon sántított, alig tudta terhelni a lábát, balgaság lett volna továbbmenni, visszafordulni megint ennek a bitang hegynek. Segítettek, bíztattak, elláttak, majd futottam az óceán partján a fordulóig, viszonylag sík szakaszon. Szemben Judit jött, jól nyomta. A 45 kilin átfordulva az USA-lány is megjelent, mosolyogva üdvözöltük egymást. A hegy jól megfogta tempóban, elég tisztességesen elhagytam. Visszaérve a ponton már csak Szasza volt jelen, alig maradtam, mert néztem az órát és tudtam, a hegy a vártnál sokkal több időt elrabolt a 11 órából. Siettem, ahogy tudtam. Az 50-es tábla öröm volt szemeimnek, s bár kevesebb volt, mint 3 és 3/4óra a fennmaradó távra, sajnos nagyon is jól tudtam, mi vár rám, hegy, mocsár, dagonya, iszonyatos emelkedő és nemszeretem lejtő… Felfelé mászás közben is jöttek szembe emberek, mindenki azt mondta, ennyi volt, feladja… Én nem akartam, a csapat számított rám. A tető előtt felismertem Juditot, de hátra már nem néztem, csak szedtem a lábam, de kemény volt visszamászni, nem tagadom. Felérve a szervezők engem kérdeztek, jön-e mögöttem az USA-lány?!? Honnan tudnám, mi van mögöttem, nem is értettem a kérdést. A csúcson 4-5 fős szervezői csapat – vagy hegyi mentők – voltak, akik látva a rajtszámom konstatálták, hogy megvan a 19-es, ment is a drót rádión. Néhány mondatot váltottam csak velük, nem volt időm csicseregni, előttem volt az a haláli lejtő. Teraszos volt a teteje, vagyis egyenletlen lépcsőfokokat kellett lépnem, figyeltem piszkosul, hogy ne vétsek hibát és az irányt is tartsam, bár ezen sokszor kellett korrigálni. Motivált, mikor láttam, hogy Judit lejjebb már fut, csak addig kell learaszolni… Lassan értem le, és feltűnt, eltűntek az irányító emberek. Jelzés azokon a helyeken nem maradt, vagy emlékeztél, vagy nem. Mivel hajlamos vagyok az eltévedésre, nagyon koncentráltam, tudtam, hogy nem fér bele egy kavarás, pengeélen haladok. Kiérni az aszfaltra maga volt a mámor, pedig gyűlölök rajta haladni, most maga volt a megváltás. A 60-as pontig futottam a tőlem telhető módon, a szembe jövő mentősök is drukkoltak a kocsiból, s lám, csak eljött a pont. Az asztalok már elpakolva, csak 2 vagy 3 állt már, szerényen megpakolva. Ott említették, hogy az USA-lány is jön mögöttem. A szervezők bíztattak, van még 1 óra 20 percem 10 kilire, lazán megcsinálom. Aha, mocsaras szakaszokon, emelkedőkön ez azért nem olyan könnyű küldetés. Sós kaja itt sem volt, banánt is úgy vadásztak nekem a másik asztalról.

A kondim gyatra ugyan, de kitartásom és makacsságom hajtott tovább. Aszfalt, majd letérés róla, mocsár, emelkedőn, már 200 ember megtaposta nagyjából, futhatatlan volt többnyire. Felérve megint kis buktató és láttam, megint messzebb mászott a teteje. Káromkodtam, az órámat vizslattam állandóan, hogy állok idővel. Maximumon mentem, s bár ennem kellett volna, nem mertem, mert a gél inkább kijött, mint felszívódott volna, már hányingerem volt, fáradtam, és nehéz volt küzdeni. A réten már hörögtem, annyira igyekeztem, hadat viseltem a percekkel és magammal. Talán mert angolul beszéltek körülöttem a napokban, azon kaptam magam, hogy már én is angolul káromkodtam.

A távolságok mérése érdekes volt. Mivel itt már figyeltem az órámat, érdekesnek találtam, hogy folyamatos futás mellett 1 kilit 11 (!) perc alatt tettem meg. Ehhez gyalogolnom kellett volna, nem futni. Elég jó tempót nyomtam, de már az utolsókat csavartam magamból. A végső 5 kilit már kilinként jelezték. De irányító emberek itt sem voltak, aggasztott. Mint jkésőbb megtudtam, a szintidő előtt 1,5 órával visszavezényelték a katonákat, pedig voltunk még néhányan terepen, s nekünk ugyanúgy szükségünk volt az útmutatásra. Volt, ahol a hirtelen feltörő sokkot le kellett higgasztanom magamban és erőlködve visszaemlékeznem, mire is gondoltam vagy milyen tereptárgyat láttam, mikor erre jöttem kb 10 órája… Aztán előre, ahogy tudtam, nem érdekelt semmi, csak hogy meglegyen az idő. Az utolsó kilinél már 56 után járt az óra, 4 percnél kevesebb volt hátra, óh atyám, ezt elszúrtam, de nem lehet, mindent meg kell tennem, rajtam áll, mi lesz! Össze-vissza szaladgáltak a gondolatok a fejemben, de tudtam, amikor nekivágtam, hogy nehéz lesz és meg kell küzdenem magammal újra. Igaz, futónak nem vagyok erős, de nagy küzdő vagyok és a feladás nem az én asztalom. Minden erőmet összeszedve rohantam, vicsorogva, levegő után kapkodva, fájt már mindenem, de tudtam, a többiek várnak a célban… Néha már hangosan nyögtem, majd hergeltem magam a továbbhaladásra, a futásra. A központ felett járva hallottam egy kiáltást, nem értettem, de tudtam, nekem szól, gurultam tovább ezerrel, begyújtottam az összes tartalékot, menteni minden lehetséges másodpercet. Az emberek tapsoltak, majd megláttam Flórát és Sperót, átadták a magyar zászlót és kiabálva bíztattak. Konkrétan emlékszem, Flóra azt mondta, megállítják nekem a célidőt is… Speró a fájós lábával és Flóra is velem együtt futott a célig, végig taps fogadott és befordultam végre a célegyenesbe, zászló a fej mögé, rajtszám már rég leszakadt félig a terepen, és végre csipogott a szőnyeg. Kezembe nyomtak egy érmet, én meg lerogytam egy székre és igyekeztem életben maradni. Az járt a fejemben, hogy elrontottam, kicsúsztam az időből, a fene egye meg, elbénáztam ezt a fontos versenyt, míg a többiek továbbra is körülálltak és támogattak. Majd meghallottam, hogy megadták az időt, mert nem járt le a perc! Na, akkor magamhoz tértem rögtön, nagyon örültem, úristen, de még mennyire!!!

A csapattagok jöttek, gratuláltunk egymásnak, segítettek életre kelnem. Flóra hozott teát, majd Speróval figyeltek a férfi zuhanyzóban, hogy le tudjak tusolni. Nem volt ugyanis meleg víz, ott is csak az első nyomás volt langyos, aztán hideg. De nem érdekelt, túléltem életem legnehezebb futóversenyét, részt vettem a VB-n, részese lehettem egy nagyon jó csapatnak. Mindenki nagyon jót ment, s biztosan állítom, kiadtak magukból mindent. Bennem sem maradt egy csepp energia sem.

A szint állítólag nem 1810 m volt, hanem 2900 körül…

A szervezés tele volt hibával, teljes bizonyossággal állítom, ehhez képest pl. egy itthoni Csanya-Lupus féle verseny ezerszer jobban organizált és az ellátás is parádés.

Összegzés:

Ez volt az első külföldi versenyem, s tény, nagyon erős a mezőny. Be kell látnom, kicsi vagyok én még ehhez, sokkal tudatosabban és alaposabban kell edzenem, hogy látványosan fejlődni tudjak. Persze először az egészség totális helyreállítása az első napirendi pont. Egy biztos: megtettem a tőlem telhetőt a verseny előtt és alatt is, az adott körülmények között ennyit tudtam kihozni magamból, pár percet nyerhettem volna még, de így alakult a dolog. Sajnálom, hogy én lettem az utolsó szintidőn belül beérkező versenyző, nem ezt terveztem az elején.

Köszönettel tartozom mindenkinek, aki akár csak egy bíztató szót is szólt és hitt bennem, vagy tartotta bennem a lelket, mert nélkülük nem lehettem volna finisher. Fantasztikus, milyen erőt adtok az embernek!

Csanya és Flóra valamint Judit is élen járt a szervezés terén, köszönet nekik. Gratulálok még egyszer minden csapattársnak, nagyot mentetek ezen a brutál pályán! Sajnálom, ha a teljesítményemmel bárkinek is csalódást okoztam volna, ennek ellenére köszönöm a lehetőséget, hogy megküzdhettem az ír mocsaras világgal.