Ötödik nap: Debrecen-Nagyvárad

Egy kis szünet után jöjjön a folytatás, ezúttal a romániai szakasz beszámolója következik. Az élményekkel tele magyarországi út után a kis csapat (Máténé Varju Edit, Cserhalmi Ági, Mórocz József, Visy Ferenc, Németh Zoli, Soós Peti, Török “Töce” Tibor, Balog Lajos, Timkó Zoli, pecsenye) folytatta útját a következő végállomás fele, azaz Gyulafehérvárra. Sajnálatos módon Bozó Pali bácsi úgy döntött, h nem jön velünk. Az ok érthető volt, mégha fájdalmas is. Pali bácsinak gyors volt a mi tempónk, viszont mi nem tudtunk alkalmazkodni az Ő tempójához. A hegyekben megvalósíthatatlan lett volna, h Pali bácsi előremegy, mi meg majd utolérjük vmikor. Remek bringáskísérőnk Molnár Tomitól is elbúcsúztunk, köszönjük a segítségét. Egy kicsit kanyarodjunk vissza az előző naphoz, hiszen az egyik célállomásunkról - Debrecenről - méltatlanul keveset írtam az előző szpotomban. Ahogy tavaly, az idén is az első az volt, h a debrecen táblánál megcsináltuk a csoportképet. A városban haladva először Littleyu rohant felénk át az úttesten, nem törődve az autók fékcsikorgásával, dudálásával:) Mi meg a szívünk után kapkodtunk, nehogy valami baj történjen.  

A főtérre beérve célkapu, igazi profi frissítés, no meg az Angyalszív Down Alapítvány képviselői, gyerekek, szülők, a Debreceni Kilométerek szervezői, sportolók vártak minket. Mivel volt egy kis szünetünk, iziben megláto-gattunk egy vendéglátó-helyiséget, leöblítve az út porát. Csehát megbíztam a jótifutis pólók árusításával, eladott Ő mindent serc,perc alatt. A futók nagyon gyülekeztek a rajthoz, álmomban nem gondoltam volna, hogy a Campus Fesztiválra ennyien fogunk befutni.

A bejáratnál már várt minket Bubu, a kabalafigura, majd együtt sétáltunk be a fesztiválra a nagyszínpadhoz (vki nem fotózta véletlenül a kísérő quadban ülő rendezőt?:D). A köszöntő után átsétáltunk a piknik helyére. Egy kis barátkozás, beszélgetés, éneklés után a társaságon már látszott erősen a fáradtság jelei, így sajnos a vártnál hamarabb vonultunk vissza pihenni. Pedig még jó lett volna maradni, átbeszélni az eddig élményeinket, tapasztalatainkat. Nagyon köszönjük a meleg fogadtatást!

Visszakanyarodva a folytatáshoz: Reggel igyekeztünk korán ébredni, korán elindulni. Bár ezúttal fogadó város már nem volt, de a távot és az időtervet tartani kellett. Szinte sikerült is:) Útközben Sneciékkel találkoztunk, illetve jöttek elénk még egy kicsit beszélgetni. Ártándon a határ előtt még bótoltunk egy nagyot, ránk fért, igencsak melegünk volt már.  Közben a hónaljam dörzsőlődött szépen, már égett rendesen. Kenegethettem én akármivel, mindent kipróbáltunk már szinte mindent, csak az “alólamkrém” maradt ki. Persze semmi nem segített, sőt talán ártottunk is a sok krémmel. Szépen bepunnyadhatott a bőr a krém alatt, úgy éreztem, mintha öngyújtót tartottak volna a hónaljam (apropó: gondolkozott már vki a hónalj szó jelentésén? Mert az “alj”-at még értem.. De mi az a “hón”?:D) alá. Jó lett volna már túlleni a határon, a zaj, az autók bűze már kezdett sok(k) lenni. Az átkelés/futás gördülékenyen ment, a határőr mindössze annyit kérdezett, mindannyian magyarok vagyunk-e, aztán intett, h fussunk tovább. Még egy gyors tankolás, aztán “élveztük” tovább a forgalmat. Nagyváradva beérve folytattuk volna az útunkat az eredeti tervnek megfelelően Harangmezőre. Folytattuk volna, ha el nem tévedünk a városban:) Így a kavarodás után, miután a napi távot így is majd teljesítettük, hívtuk a telefonos segítséget, egyben szállásadónkat a nagyváradi egyetem rektorát Suba urat. Ő elkalauzolt a szállásunkra, majd megmutatta a városból kivezető utat is. A vacsorát egy remek étteremben költöttük el, egy kicsit átbeszéltük az élményeket, a ringatásra és az esti mesére ezúttal sem volt szükség.

Hatodik nap: Harangmező - Diófás

Gondolom, mindenkit meglep, h nem Nagyváradtól indultunk tovább:) A magyarázat egyszerű: Mivel az előző napon szinte ugyanannyit futottunk, mintha Harangmezőig futottunk volna, így a többség egyhangúlag úgy döntött, h Harangmező a rajt pontja.

Szóval kora reggel buszoztunk egyet, majd vidáman vágtunk neki az útnak, ami már csendesebb, benzingőzmentesebb volt az előző napokhoz képest. Nagy szinteket még nem futottunk ugyan, de már rendesen kezdtünk belekóstolni a hullámvasút előnyeiben. Mivel hűtőnk nem volt (el sem fért volna, pedig Lajos majdnem beszerelt egyet), így a hideg italokat igyekeztünk boltokban, kocsmákban, benzinkútaknál vételezni. Mielőtt bárki megvádolna minket azzal, h ez a futás is csak buliról, piálásról szólt, ne feledjük: gyakorlatilag reggel 6-tól este 6-ig kinn voltunk az aszfalton, ráadásul dög melegben. Kellett, fontos volt a szervezetnek a hűtás, frissítés. Ennek szellemében folyamatosan toltuk a sótabit, magnéziumot, b6 vitamint, szénhidrátot. Amennyire lehetőség volt locsoltuk magunkat, folyamatosan ittunk. Igen, vizet is:) Talán Beius volt az első nagyobb város, ahol hosszabb időre álltunk meg depózni egy kicsit. Innen már frissebben futottunk tovább, Stei-ig. Itt már vásároltunk vacsinak és reggelinek valót is, hiszen nem tudtuk, h Diófáson lesz-e egyáltalán étterem, vagy bolt. Később megtudtuk, h helyesen cselekedtünk, mert nem volt, azaz inkább nem találtunk:) De vendéglátóhelység, hideg italokkal, jégkrémmel volt szerencsére. A szállás maga a kultúrház volt, egy nagyon szép, újonnan épült épület. A színpad jutott alvóhelynek, semmi gond nem volt vele, max. én féltettem a többséget, mert még nem tudták mi vár rájuk: már napok óta, mikor megálltunk a futással, egy-két óra után gyötrelmes izomfájdalom lett úrrá rajtam. Nem volt vészes, a szobatársak nem tudtak aludni tőlem, illetve a jajgatásomtól. Ezt most megosztottam a többiekkel is. Igyekeztem csendben jajgatni, harapdáltam rendesen hálózsák szélét, ergo nagyon pocsékul aludtam, az egész út legnehezebb szakasza előtt. Később átbeszéltem ezeket a természetgyógyászommal, Pannival, aki szerint nem elsősorban a terheléstől fájt, hanem a stressztől, illetve köszönhettem a merev érfalaimnak, akik nem tudtak elég vért és oxigént eljuttatni az izomzatba a pihenés után. Ez van, ezzel kell élni:) Szóval a pihentető alvás ugrott, izgatottan vártuk a hetedik napot, a maga távjával, izgalmával.

folyt. köv:)