Magam is meglepődtem amikor ez a cím kívánkozott ki belőlem írásom elejére, de úgy érzem ez tükrözi híven a most bennem lezajló lelki folyamatokat. Várom, kívánom, hogy ott legyek már a pályán, és nekivágjak az ismeretlenek. Mert számomra olyan ez mintha egy őserdő belseje felé haladnék..Jártam már itt többször is, és ezek során ösvényt vágtam magamnak a rengetegbe, egyre távolabb, egyre mélyebbre. De most! Most viszont végigmenve a már kitaposott úton, tovább kell mennem, sokkal tovább. Nem tudom mi vár rám, jobban mondva sejtem....lassan de fokozatossan fáradó test, merevedő combok, egyre gyorsuló pulzus.  Az élet sós ízét is egyre többször ízlelhetem meg, ahogy egyre cseppfolyósobbá válok...de megyek rendületlenül...Mi vár rám az út végén nem tudom...Vajon tényleg más emberré válok, ahogy akik már megtették ezt az útat állítják.

Hiszem, hogy igen! Már most másnak tartom magam, mint a két évvel ezelőtti önmagamat. Tunya testem elhagytam, a hosszú futások után az érzékszerveim szinte kínyiltak...Mindent sokkal jobban érzekelek, az ízeket, a világot, a szeretetet, amit kapok és amit adok...Tudok örülni újra apró dolgoknak, úgy mint nagyon régen még gyermekkoromban. Igen úgy érzem a gyermeki lélek mely mindig is ott lakozott bennem, most újra teret nyert, és én ettől jobb lettem. Pedig már nem sok hiányzott, hogy mint sokkan másokat engem is elnyeljen ez az élvhajhász, csak az anyagi javak megszerzésére törekvő világ.

Valahol régen még a 80 -as években olvastam egy könyvet ahol az ultrafutókat "szent őrültek" jelzővel látták el...Szerintem nagyon találó, mert én is azt érzem, hogy olyan ez mint egy vezeklés, melyben még örömét is leli az ember.

Köszönöm Szent őrültek, hogy egy lehetek közületek....A sárvári szentélyben találkozunk

Egy "Szent őrült"...