Végre, vége. Ez volt az utolsó, sokszor mondtam már, de a káros szenvedély erősebbnek bizonyult. Most végre befejeztem hosszú, de annál dicstelenebb ultrafutó-pályafutásomat.
Már az elején szörnyen ment, a mezőny elfutott, én pedig efoglaltam méltó helyemet a lanterne rouge pozícióban. Az abszolút utolsó helyet a többszáz fős mezőnyben, aztán ezt az első, aszófői frissítőpont után elhódította egy váltóban versenyző idősebb futó. Az egyéniek között azonban kitartottam Vászolyig, ahol a mezőny korelnöke vágott mögém, nem említem név szerint, talán ő kevésbé érzi a dicsőséget.
Jött a Pécselyi Dombság tucatnyi 10 %-os emelkedőjével, lejtőjével. Felfelé még csak felsétáltam, de lefelé beálltak a combjaim, nem edzetem hegyen egyáltalán, valahogy nem emlékeztem rá, milyen komoly emelkedők vannak itt. Hogy kíméljem a táv öt százalékánál már rendetlenkedő combfeszítőket, lassítottam, visszaszerezve a piros lámpás pozíciót egészen Dörgicséig, 20 kilométerig.
A terepes szakaszon veszítettem el végképp az utolsó helyet. Egész jókedvem lett, régen teljesítménytúráztam már. Át a Káli Medencén, majd a Tanúhegyek között. Gyönyörű fényviszonyok a zöld hegyeken, bazaltorgonákon. Maraton körül már kissé aggaszt a lábaim állapota és hirtelen meleg is lesz. Ahogy ereszkedünk le Balatongyörökre, tényleg megüt a meleg, és másokat is, a mezőny hátsó részén. Elég küzdelmesen érek Keszthelyre, de eszek, hűl az idő és már rendben vagyok.
Itt következett a verseny egyetlen, számomra pozitív része, olyan 40-50 kilométer kellemes, tempós futás. A tempó azért nem veendő olyan komolyan, mindössze 95 kilométerem van 12 óránál. Boglárra, 112 kilométerhez, még egész büszkén érkeztem, fel is zárkóztam a mezőny sűrűjéhez, de ezt gyors visszaesés, 10 kilométer fájdalmas, küzdős futás és 25 kili gyaloglás követi.
143 kilométernél néztem szembe a ténnyel, hogy nem tudok olyan tempót tartani, amivel beérek szintidőn belül, fáj mindenem, álmos vagyok és útálom az egészet. Egyedül a kísérőim miatt rossz a lelkiismeretem, Merci és a kollégáim mindent megtettek, a hiba bennem van.
Egyrészt, mert egyszerűen nem születtem olyan adottságokkal, ami az ultrafutáshoz kell. Ennyi erővel akár balettozhatnék is, abban sem lennék sokkal bénább. Csak az nem fáj ennyire. Másrészt, mert ezt a sokadik pofon után sem veszem tudomásul, és megint odatartom a képem.
Hát ennyi. Majd télen futogatok valamit, tavasszal pár buliverseny, olyan 10-től félmaratonig, nyáron meg bicajozok, persze csak, ahogy jólesik.
sajnálom :( pedig néztem a live-t, és nem tűntél utolsónak egyáltalán, szóval ezt a részt nem értem. update: megnéztem, és tényleg nem utolsó, sőt.. (persze abban még nincs benne a feladás ténye) egyáltalán mi volt a szintidő?
egyébként sárváron nagyon jót mentél, ha jól emlékszem helyezésben is, remélem csak átmeneti depresszió ez most.