Na de ugorjunk picit vissza az időben. 2 évvel ezelőtt indultam a 30 kilométeres távon, ugyancsak a Spar futófesztiválon, a futás ünnepén. Akkor megfogadtam, hogy csakis itt futhatom az első maratonom.

Sajnos tavaly nem jött össze, így idén egyértelmű volt hogy ez lesz a fő cél. Sok - sok kilométert igyekeztem gyűjteni. Idén már megdupláztam a tavalyi kilométereim számát 1300 kilométernél járok most. Volt sok-sok félmaraton, versenyen és edzésen is, volt két Velencei tókör, egy UB, ahol 42 km volt az én részem, csak nem egyben. Volt Suhanj éjszaka 33 kilométerrel és még egy 33 kilis igen szenvedős hosszú futi. Nem volt hibátlan a felkészülésem, de tudtam hogy az alapok megvannak. Az utolsó hetekben az étkezés hiánya is gondot okozott, de mikor 45 kg alá kerültem még időben észbe kaptam.

Lelkileg sokat segített, hogy elkísértem a Bogyókat Berlinbe és még anélkül élhettem át a maraton izgalmát, hogy nekem futnom kellett volna.

 

Nagyon sokan voltak mellettem, kik távolabbról, kik közelebbről, de pofátlanság lett volna ennyi támogatás mellett nem kitartani.

 

Szóval eljött az én napom. Vasárnap reggel 7 óra előtt nem sokkal állok a konyha ablak előtt. Nem sok mindent látni, köd van, pocsolyák mindenütt... Na ez mi? Mindjárt vissza fekszem aludni.. Majd futok akkor maratont ha szép idő lesz...

Persze 5 perc múlva már kavargatom a kávét, próbálom végig gondolni mit kell még bepakolnom, most már nincs mese ma le kell futni azt a 42 kilométert!

 

Közösen megyünk Bogyókáimmal a helyszínre, én kezdek elviselhetetlen lenni, de próbálom magam moderálni. Kézfejemre nézve mindig óriás vigyor ül ki arcomra:

 

 

Kicsit később vállamra, lábamra, hátamra és alkaromra is felíratok és rajzok kerülnek, kis csapatomban kézről kézre jár a piros filc. :) Mosolygok, szeretem őket. Ki szóval nyugtat, kinek a tekintete, ami elárulja hogy velem lesz végig, izgul értem. Öten vagyunk Lányok akik ma elsőbálozók. Nem tudom ki izgul legjobban, de szerintem én. Péter utolsó tanácsait is elmondja, ahogy hónapok óta most is próbál mindent megtenni a sikeremért, tényleg Apaként óv.. KÖSZÖNÖM!!

 

Én még rohangászok ide-oda, mikor is egyszer csak kiderül 13 perc a rajtig. Atya úristen, Anyaaaa félek.

 

Jó pár percbe telik megint mire mi is átlépjük a rajtkaput, de ahogy sokan mondták már tényleg abban a pillanatban el is hagyom az össze félelmet, aggodalmat, idegességet. Ünnepi hangulatba kerülök, letörölhetetlen mosoly az arcomon, mellettem Erika pont ugyanígy van. Mondjuk annyira jó, hogy akár sírni is tudnék, de terveim szerint azt majd olyan 4 és fél óra múlva tehetem csak meg.

 

 

Rengeteg drukkoló az út szélén, nagyon nagyon örülök, annyira sok erőt adnak. Hol a drága Suhanj csapat pom-pomozik, hol a drága csiga csapat kiabál, kedves futó barátok drukkolnak az út széléről (mindent bele Eperke, hajrá Kiscsaj!) és egyszer csak a Sógornőmék is feltűnnek, juuuj de jó dolgom van. :) Köszönöm!

Én pacsizgatok, mosolygok, néha picit táncolok, szinte bulizok. Na jó, bulizok. :)

 

Nagyon jól megyünk, olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnik minden, de tudjuk hogy ez az érzés nem tarthat végig ki, azért az túl könnyű lenne. Fél távnál kezdjük felfogni, hogy azért ez nem lesz gyerekjáték még nagyon sok van hátra. Néha picit nyom a zoknim, néha feszít a vádlim, de igyekszem nem nyűglődni.

Tamás így Berlin után két héttel nem fut maratont, inkább bicóval közlekedve, bizonyos pontokon feltűnik. Hatalmas köszi! Lehet hogy ezen múlott minden...
Én hagytam nála ragtapasztól elkezdve krémen át, pót zokniig mindent :D :D :D Ki is találom, hogy ha meglátom majd kérek tőle egy gélt, mert már vagy egy órája tök éhesnek érzem magam. Na de mire meglátom már javában kezdenek beállni a vádlijaim, így kívánságom magnéziumra módosítom.

Nagyon érzem, hogy kezd szép lassan az a ku**a fal felépülni előttem, de nagyon korainak érzem. Nem vagyok ezzel egyedül, Erika és Judit is ezzel küzd mellettem. Ők lassulni vágynak, így én még tempót tartva leválok tőlük. Bassszusss a térdem. PÁNIK indul... 2 éve ugyanitt a 30-as távon, iszonyatosan megküzdöttem a térdemmel, majd 2-3 hónapba tellett míg újra futni tudtam.

 

Na de most egyszerre mindkét térdem, tuti rosszul futok, valami nem stimmel. Nem hagyhatom magam. Küzdök, de a fal épül előttem... 29 kilométernél járok, a térdeim visítanak.. telefon elő, gyorsan segítség kell. De pont ekkor fel is tűnik Tamás, gyors konzultáció, és krémezés. Készültem fejben erre is, hogy ha valami jön, ne hagyjam magam, oldjam meg a  problémát és menjek tovább, ne feszüljek bele. Jön a sziget, nem vagyok jól, kezdem utálni az egészet. Mellettem Gusztos Péter, aki "vakon" teljesíti most ezt a maratont..., biztatom őket és erőt merítek belőlük. Egyszer csak oldalról Kata Bogyóm rám kiált és hív menjek.. megölel, megpusziljuk egymást... ebben most sok minden benne van, ez egy igazi szeretet ölelés itt és most leírhatatlan. Köszönöm!

 

A sziget nem jó, beszorulok, alig haladunk és hiába töröm a falat, nem lesz könnyebb.. Kifelé menet elkérem a gélt és az imádott cukros üdítőből is iszom, térdem még mindig érzem és nagyon erősen ki akarok mászni a gödörből. 

 

 

A szigetet elhagyva kezdem magam szépen lassan össze szedni, hiszen már csak 8 kilométer.. Úristen 8 kilométer, annyira soknak tűnik még.... Szemben látom Ulrikot is, nem tudom eldönteni, hogy kiabáljak neki, menjek öleljem meg? ááá, nem zökkentem ki inkább... (utólag kiderül, ez rossz döntés volt)

 

Egyszer csak elérjük a nyugati felüljárót, én sosem félek tőle, mert tudom fent Saci vár és ezt előre eldöntöttem hogy ma pacsizok vele! Még a felül járó alján kedves csigáim sikítva drukkolnak, annyira édesek, hát én is üvöltök nekik....

 

 

Fent Sacival és DKval is pacsi, fel is és le is futi.. Nincs megállás, bár lefelé igencsak kellemetlen a térdeimnek.

 

Na nagyjából itt kezdem érezni hogy ripityára törtem a falat, azt a ku**a falat... Szépen haladok előzgetek, egyre jobba  kedvem. Itt fel-fel tűnik Niki és Tamás, nekik is mondom hogy kész áttörtem a falat!! Láthatóan örülnek. :)

Már kilométerek óta azt várom hogy 38 körül legyek, mert ott vár Nővérkém és Adri :) Oda már jó formában akartam érkezni és így is lett, repülőzök feléjük, vigyorgok és közlöm nem olyan rossz ez ám :)

Most már a nagy a szám! De hogy még egy ligetkör? Azt tudtam hogy fájni fog...

Mindegy megküzdök vele, utolsó pacsik, drukkolások és csak megyek, mert mennem kell!Timikéék megint feltűnnek, biztatnak, sikítanak, láthatóan már örülnek. Olyan 4-500 méter lehet hátra, szívem egyre erősebben dobog, mert basszus ezt már senki nem veszi el tőlem. Kata újra előkerül, gyors ellenőrzés hogy rendben vagyok e, kezembe zászlót nyom, kérem segítsen vinni.. Megkérdezi egyedül akarok befutni vagy a csapatommal? Többször végig gondoltam az elmúlt hónapok során a befutóm, simán meg is könnyeztem... de most minden mégjobb lesz így. A CSAPATOMMAL mondom. :) 

 

Oda érünk, mögém jönnek, gyorsan még beugrik Tamás is,  rendeződnek és énekelnek: