Most csak a versenyről. A Davosban és Innsbruckban eltöltött 4 nap nagyon hosszú volt, és intenzív, szerintem egyetlen percét sem pocsékoltuk el, hasznosan töltöttük az időt, minden percet kihasználtunk, felvonóztunk, hegyi vasutaztunk, vonatoztunk, és rengeteget fényképeztünk.
Az időnk elég változékony volt. Mikor odaértünk, nyirkos, esős, hűvös idő volt, péntek este sikerült szétáznunk is. Szombaton, mikor felvonóval felmentünk Jacobshorn-ra (2590 m), akkor fenn 1-2 fok volt, a felhők úgy tűnt, nem tágítanak, de aztán mégis kisütött a nap. Mikor átvonatoztunk St. Moritzba, már rövidujjúban is melegünk volt egy ponton, ám másnapra is napocskás, felhőcskés, záporos időt jósoltak.

Nos, reggel klassz idő volt. Nem volt vészesen hideg, így aztán már a rajtba menet átgondoltam a stratégiát és 2 hosszú helyett hosszú + rövidben indultam. A rajtnál szétszakadtunk, illetve Bi-vel maradtunk csak együtt, szerettem volna minél tovább együtt menni vele, mert jó párost szoktunk alkotni. A mi 30-as mezőnyünkkel együtt indultak amúgy a „könnyebb” maratont futók, és az ultrások, akik 78 kilit teljesítettek. Hegyen, völgyön át. A távot aztán utólag 6 db jól elkülöníthető szakaszra bontottam fejben, egyrészt mert 5-önként volt km-jelzés, másrészt tényleg jól elvált a fejemben a 6 szakasz.

0 – 5 km, a városi szakasz (~29:30)

7-kor elrajtoltunk. Nem mondom, hogy megkedveltem, hogy hajnali 5-kor keljek, csináljam végig a bepakolós, ráhangolódós procedúrát, de alkalmazkodtam a helyzethez, és mivel nem volt semmilyen elvárásom magammal szemben a teljesítésen túl, a jóleső izgalmon kívül egyáltalán nem stresszeltem. A rajtban a Tűzszekereken majdnem meghatódtam, nagyon szeretem, mindig jó arra elindulni. Kezdetben szépen, kocogós tempóban futogattunk, összefutottunk a sráccal, akit még a Rotary Félmaratonon szúrtam ki a Veronás pólójában, majd aki a verseny előtt pár héttel Facebookon talált meg. Vele váltottunk pár szót, majd a haverjának lassú lett a 6-os tempó, úgyhogy előrébb mentek. Én elkocorásztam egy darabig, de amikor 18 percnél már megint ugyanott voltunk, ahonnan elindultunk, és még mindig benn a város közepén, amikor nekem hegyi ösvényeket ígértek, akkor kezdtem türelmetlen lenni. Az 5-ös táblához 29:30-kor értünk, ekkor már kifelé haladtunk a városból, és ekkor realizáltam először, hogy nem biztos, hogy 3 órán belül érek célba. De ahogy Bi-nek is mondtam, mikor benne is felvetődött ez: kit érdekel, hol áll meg az óra a végén??

5 – 10 km, átvezető szakasz (~30:00)

5km után már azért elhagytuk a várost, bár széles főúton haladtunk, amely azonban még mindig nem volt túl szintes. Nos. A 45. percig. Ott felvezettek minket egy szűkebb, de még aszfaltos erdei utacskára, ami viszont már végre emelkedett. Amúgy nem vészesen (tán 1 kilin 50 métert), és még hős voltam: futottam. Egyre többet lehetett látni a tájból, és ez jól lekötött. Aztán a röpke emelkedő után meredek lejtő, itt még haladtam, ha nem is ész nélkül, de biztos, hogy 6-on belül, mert jó volt, élveztem, így esett jól. :)

10 – 15 km, az emelkedős szakasz (~32:00)

Aztán visszaértünk a főútra erről a röpke szerpentinről, majd egy rövid szakasz után átmentünk egy másik hasonlóra, ami szintén emelkedett, de nem ám úgy, mint az előző, hanem kábé úgy, mint a mi Kékesünk, Mátraházától (amúgy 2 km-n emelkedett 200 métert, szóval 10% körül volt). A megdöbbentő az volt, hogy ezek az emberek, akik a versenytársak voltak, gondolom, Svájcból, Németországból főként, ezek elkezdtek ezen _gyalogolni_. Nem belesétálni, konstans gyalogolni. De mindenki. Úgy voltam vele, hogy ennyire nem lehetek jó, hogy émmeg az Alföldről itt kocorászok, legalábbis, ameddig bírom, gondoltam, biztos tudnak valamit, amit meg én nem. Mellesleg, mikor előző este beszéltünk a terepről Robi előző éves tapasztalatai alapján azt mondta, ezt a szakaszt illik végigfutni. Igyekeztem megfelelni ennek az elvárásnak, de akkora volt a tömegpszichózis ezzel, hogy körülöttem meg mindenki sétált, hogy amikor már nagyon a fejemben dübörgött a pulzusom, akkor azért én is megadtam magam és belesétáltam. Az aszfaltos út közben két keréknyomos, avaros útra váltott, az emelkedő is szelidült. Egyébiránt pedig izmos férfilábak voltak a látómezőmben, amikor épp nem a tájat nézegettem, hanem koncentráltam. :)

15 – 20 km, a lejtős szakasz (~30:00)

Elméletileg a szinttérkép szerint 15,2-től végig lejteni kellett volna, ám én igazából ezt az 5-öst éreztem csak lejtősnek. Tökjó terep volt. Továbbra is a két nyomos ösvény, ami a vége felé szűkült, körülöttem pedig gyönyörű tájak. Olyan magasságok és mélységek vettek körül, amit elképzelni is nehéz. Nagyon tetszett, hogy páran a mezőnyből fényképezőgéppel futottak, és a szebb terepen nekiálltak fényképezni, olykor fényképezkedni. :) Volt is mit: Sziklák, gyorsfolyású erdei patakok, zöld fák és mezők, itt én is sokat nézelődtem, cserében nem haladtam túl gyorsan. Belesétáltam a frissítésnél, és álltam egy percet a vasúti átjárónál, mert pont előttem jött a vonat. Itt bénáztam az órámmal, szóval nem biztos, hogy itt pontos a részidő, bár végig kb néztem csak időt.

20 – 25 km, a harmonikus szakasz (~ 33:00)

Mikor átértünk a vasúton, egy rövid aszfaltos átvezetés után egy nagyon barátságos, iszonyú kellemes patakparti ösvényen folytattuk utunkat. Az elején leültem a patakpartra egy padra, hogy kiszórjam az előző szakaszon a cipőmbe került darabkákat, aztán pedig nem tudtam betelni a látvánnyal. Valahogy ez volt a legjobb szakasz. Oszlott a mezőny, és már alig voltak körülöttem, így aztán tényleg olyan érzésem volt, mintha csak egy kellemes szombat délelőtti hosszú futást csinálnék. Lazán, jólesően, ámde exkluzív környezetben. Eddigre kisütött a nap, ami szintén dobott a komfortfokozatomon, úgyhogy egy következő padon a hosszúujjúmat is levettem, és innen sokkal szabadabban éreztem magam. És bár egy másik versenyen ezen a ponton már vártam volna a végét, itt nem. Olyan jó volt futni!! :) Jóóó, bevallom, azért, amikor 25-nél végiggondoltam, hogy a maratonistáknak még 17 kilijük van, nem irigykedtem, de nekem pont jó volt. Volt egy frissítő, meg egy ünneplős-bemondós rész, majd a 25-ös tábla.

25 – 30 km, a koncentrálós szakasz (~ 34:40)

A 25-ös tábla után jött a Wiesner viadukt, amit már nagyon vártam. Nagyon lassan kocogtam át rajta, próbáltam magamba szívni azt  látványt, ami ott volt. A magasságok és mélységek itt ütöttek a legjobban. Leírhatatlan. Majd aztán (elmesélésekből legalábbis így rémlett), kigondoltam, hogy most akkor szépen beugurulunk Filisurba, elkezdett vadul emelkedni. Ekkor már nagyon keskeny ösvényeken jártunk, amelyeken egy ember fért el, és ezek a jónépek itt is sétáltak. Én meg nem akartam nyomulni, mellettünk sokszor sokméter mélység, a balesetveszélyre sem vágytam, meg hát jó volt nekem is belegyalogolni. Olykor lejtett kicsit, majd megint emelkedett, és itt már olyan göröngyös, köves, gyökerekkel nehezített volt az ösvény. Sokszor lefelé is jobb volt inkább gyalogolni. Itt már azért felmerült bennem, hogy hol van már a falu, bár nem voltak mozgásgondjaim, simán fáradtságon túl semmi gond. Csak ez a vége kimerített kicsit. De lassan elfogytak az emelkedők, kiértünk az ösvényről egy szélesebb kavicsos útra, már láttuk alattunk a házakat, gyönyörű volt itt is a táj. Felismertem az előző nap vonatból látott dolgokat, az út egyre jobb minőségű lett, egyre közelebb kerültünk a faluhoz, és egyszercsak ott volt a 30-as tábla.

30 – 30.7 km, célszerpentin, cél (4:10)

Még szerencse, hogy olvastam valahol, hogy nem kerek30 atáv, hanem 30,7k, így nem zuhantam kétségek közé, hogy miért nincs még vége, hisz lefutottam a penzumot. Amúgyis a terepviszonyok jelentősen javultak, és páran visszafelé jöttek az úton, ismerős elé vagy bíztatni a még futókat. Bár méltatlan dolog, de nem is írtam arról, milyen klassz volt a közönség. A köztes kis falvakban, a frissítőállomások környékére sokan kitelepültek, kolompokkal, mindenféle zajkeltő eszközökkel. Szinte mindenki megtapsolta a futókat, sokan mondtak egy-egy bíztató szót, volt, aki név szerint bíztatta az embert – persze erre a rajtszámon szereplő név adott lehetőséget.

Szóval itt a cél felé is egyre többen szurkoltak, bíztattak, én meg hálás voltam, és vigyorogtam végig, és jó érzés volt. Olyan igazán. Aztán a cél előtt volt felállítva egy kapu szerűség, nem is nagyon értettem elsőre, hogy akkor most mi van, de a chipszőnyeg még arrébb volt pár méterrel, ahol az előttem befutó Marcsi és Bi is várt. 3:13:40-re értem célba. De nem érdekeltek a számok. Viszont tökjó érzés volt így szintén mosolyogva egymás nyakába borulni, hogy úristen, milyen klassz verseny, milyen jó kis futás volt. Aztán kissráctól kaptam érmet, Marcsiék már profin terelgettek, merre van víz, hol szedik le a chipet a lábamról, hol vannak a rajtban leadott csomagjaink.

Tusolás és öltözködés után visszavonatoztunk Davosba, vettünk kaját, majd elmentünk még Robiért a K42 céljába.

A K42 a durvább maraton, amelyben 1800m szint van. Plusz, ahol a K42-esek értek célba, ott érkeztek a 78-asok is, akik a mi lájtos 30-asunk után a K42 útvonalán fejezték be. Illetve a 10 kilisek célja is itt volt, és annak a számnak a mezőny végét láthattuk befutni. Az a kicsit több, mint félóra, amit ott töltöttünk a célban, nagyon megindító volt. Kisgyerekekkel befutó apukák, Nordic Walkingos anyuka, aki nem akarta otthon tétlenül ülve várni a 78-ason nduló férjét. A beérkezők öröme, fáradtsága, olyan sok érzés volt ott, hogy még így kívülről látni is nagyon tömény volt.

Szóval ez a SwissAlpine egy nagyon klassz verseny. Jó volna visszatérni, mert motoszkál bennem a kisördög, hogy meg lehetne csinálni ezt a 30-ast 3 órán belül (sőt!), másrészről viszont azt is gondolom, hogy ezt a felszabadultságot, ami engem mind a verseny előtt, mind pedig alatta átjárt, nem adnám egyetlen lefaragható percért sem. Ez így volt tökéletes.

Ui.: A képeknek a konkrét útvonalhoz nem feltétlenül van köze, csak szemléltetésül szolgálnak :)