Nyugi, nem az életemről akarok számot vetni, csak a heti futóedzéseimről.

Mivel már eljutottam arra pontra, hogy már egy hétre se tervezek (jaj, ez már a vég, vagy van még ennél lejjebb??? :), így még azt se mondhatom, hogy a tervnél kicsit kevesebb lett. Viszont legalább, amikor kint voltam, az többnyire jó volt.

Hétfőn még rá tudtam beszélni magam egy laza futásra, bár a 9 kilit lealkudtam magamban 7-re, így egy Árvizi oda-vissza lett belőle, és legalább jó idő volt.
Szerdán viszont már nem bírtam magam rábeszélni, hogy kimenjek résztávozni. Nem a résztávozással volt a baj, mert megcsináltam másnap, ahhoz volt kedvem, de fél 6 után még nekiállni készülődni, mire elindulok 6 óra elmúlik, mire visszaérek negyed 8, még akkor álljak neki kaját csinálni, meg vasalás, meg ilyenek. Na, ezek miatti állandó időhajhászás nem megy. Úgyhogy nem mentem. Viszont az itthoni dolgaimmal tökjól végeztem, és nem kellett rohannom. És ez jó volt.
Csütörtökön (hamar végzős nap) megcsináltam a résztávot. Máramennyiben még résztávnak nevezhetőek a 4:30-4:45 közötti kilik, de jó volt ez nem (nagyon durván) harcoltam, amennyit meg igen, az kellett. Ezúttal is elmerengtem, hogy kell-e az 5. ezres, de megcsináltam, és sima ügy volt. Kicsit helyreállt az adreanlinszintem, másnapra még lájtos izomláz-kezdeményem is volt, a jól végzett munka örömére.

Aztán kirajzottak a srácok (Zoli: Los Angeles marathon, V42+Gabó: Piacenza, Bi: Párizs félmaraton), csak Robi maradt itthon, szóval soha jobb alkalmat, hogy "édes"kettesben kocogjunk egyet a töltésen. ;) Bár nagy szél volt reggel, és esőt is ígértek, reméltem megússzuk szárazon.
Robi az újszegedi töltést választotta, (nekem mindegy volt, csak csönd legyen és nyugalom és béke :) én meg egy 20-ast irányoztam elő, és javasoltam a srácnak, hogyha maradna még km-hiánya a végére, akkor fusson még egy gyors hídkört. Kifelé még sima ügy volt az oldalhátszél simán kifújt minket, bár sejtettük, hogy lesz nemulass, ha megfordulunk. És lőn. Mondjuk megjegyeztem 10 kilinél, hogy vicces lenne, ha elkezdene esni a nyakunkba az eső, lehetőleg hatalmas cseppekkel. A kérés meghallgatásra talált, bár csak 7 kilit kellett áznunk. Ott kinn a világ végén, ahol nem jár a troli (madár még igen, tökjó madárcsiripelés volt :), és tudtuk, innen önerőből kell hazajutni. Fúj a szembeszél mint állat, bele az arcunkba, meg a bal felünkre az eső apró szemekben, mintha jégdarabkák is szúrkodtak volna, franc se tudja. Aztán Robi annyit kitalálta, hogy menjünk le a házak közé már a végén, ott hátha kevésbé fog fújni a szél. És így tettünk. Amikor meg azt mondta, hogy van egy ajánlata, csak most, csak nekem, akkor már-már kezdtem örülni ;), erre kiderült, hogy azt javasolja, hogy a Szilléri felé jöjjünk haza (minusz 300 m. De mivel a töltésről meg kerülővel mentünk le, így úgy döntöttem, a kettő kompenzálja egymást) Aztán a végére csitult egy kicsit az eső is, szél is, de abban egy emberként egyetértettünk, hogy igen, mi HŐSÖK vagyunk, és hogy mennyire jó, hogy a csapatfutás nem maradt el.

Holnap viszont -hacsak nem lesz napsütés, lágy szellő, madárcsicsergés, de nem azt ígérnek- akkor a fejemre húzom a takarót, és 10 óráig ki nem bújok alóla!!! :-)