Szeeeeevasz Bunkó! Tegnap Tatabányán voltunk. Tudom, hogy tudod, mert ott voltál velem. Addig nem volt gond, amíg a sportmedencéhez nem mentem el. Pancsizni a meleg vízben, csúszdázni, az nem vágta ki biztosítékot. Nem is akartam én úszni. Csöppet sem. Hiszen amióta Ti úsztok, frusztráció él bennem, hogy nem tudok úgy, mint Ti. Persze, én nem tanulom. Na, mindegy. Esett az eső, de azért belemerészkedtem a sportmedencébe (mit keresek én itt?) gondolván ki kéne használni a lehetőséget. A második hossz közepén olyan sírógörcs jött rám, nem tudom, hogy nem fulladtam bele a vízbe. Valahogy kievickéltem a széléhez. Rád gondoltam, Anyára, Noémire, Botira és minden közösre. Tudom, hogy ott voltál, mert az eső egyik másodpercről a másikra elállt, és kibújt a nap. Hallottam a hangodat: "Gyerünk Nővérkém! Ne csimpaszkodj itt bőgve! Ne csináld már Bunkó! Ússzál, megvárlak!" És elkezdtem úszni. Nyugodtan, egyenletesen. Emlékeztem arra, amikor a Velencei tóban úsztunk, és Te mindig megvártál. Meg amikor átúsztuk a "Sódit" gyerekkorunkban. Meg sok egyébre. 10 kör után már nem számoltam, csak úsztam. A fáradságot csak akkor éreztem, amikor alilg bírtam a szárazon megállni. Na meg most, hogy olyan kellemesen érzem az izmaimat. Kár, hogy nincs felénk lehetőség a rendszeres úszásra.
OK. Tudom, hogy a futást most kicsit elhanyagoltam, de verseny után behozom. Megígérem.