GYŐZELEM!!! Országos bajnok lettem!
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, már nagyon vártam ezt a sikert. Néha szinte már görcsösen akartam a győzelmet. Most végre sikerült, és nem is akárhogy!
De kezdjük az elején. Szombat déli tizenkét órakor érkeztünk le Beával az Orfűre. Nekem ez így tökéletes volt, mert egy könnyű ebéd után még tudtam egy kicsit szundizni, majd négy körül mentem egy kanyart a bringapályán. Iszonyú meleg fogadott, néhol olvadt az aszfalt. Azért reménykedtem a meteorológusok jóslatában, miszerint “vasárnapra egy gyenge hidegfront hatására pár fokot mérséklődik a hőség“. Ez így ebben a formában nem valósult meg, sőt még 2 fokot ráfűtöttek odafent szombathoz képest. Utólag azt mondom, hogy ez zavart a legkevésbé. Kezdem azt érezni, hogy nekem az a jó ha minél melegebb a kánikula. Két éve is Zánkán 35 fok volt, és akkor is sikerült győzedelmeskednem. Ezek után azt mondom, hogy egyértelműen meleg menő vagyok! :)
Térjünk rá a verseny napjára. 5:45-kor ébresztett a vekker. Nagyon rosszul ébredtem, legszívesebben átaludtam volna az egész napot. Aztán a szokásos reggeli kávé kicsit magamhoz térített, de nem mondanám, hogy kopogtatott volna a forma az ajtómon :) Hatkor ettem még egy fél adag sajtszószos tésztát, aztán elkezdtem készülődni. A kerékpáros bemelegítés alatt sem éreztem, hogy ez az én napom lehet. Enerváltan rugdostam a 39/19-et. Azért nyugodt maradtam, és betudtam az állapotomat a korai kelés és meleg kombinációs hatásának. :)
Nyolc harminckor aztán feltéptem a neoprént, és megmártóztam az orfűi tó zavaros vízében. Úszkáltam pár száz métert, de még ekkor sem éreztem valami jól magam. Tompa voltam, és enervált. Úgy voltam vele, hogy mindegy, én megtettem mindent, lesz ami lesz.  
A rajtot jelző dudaszó után aztán már minden rendben volt. Hamar az élre álltam, és felvettem a magam utazótempóját. Csortos Imi azért néha nagyokat kapart a talpamon, de úgy gondoltam, hogy megelőzhet ha akar, én nem fogok gyorsítani, hosszú még a verseny. Aztán az első helyet megtartva 24:55-ös 2kilit abszolválva vetődtem a partra. A depóban aztán vétettem néhány szarvashibát, amit szerintem egy kezdő triatlonos sem követne el. Mindenesetre sikerült 5.-ként elhagynom a depót. Ez a hátrány a “Gonosz Manón” aztán fél-, egy percre dagadt hirtelen. Na ott akkor kezdett megjeleni lelki szemeim előtt a tavalyi OB víziója, ahol is 11 percet nyeltem be csak kerón Benőcs Zolitól. Éppen ezért miután lezúztuk a Manó túloldalán Abaligetre, letettem kónuszra, és elkezdtem kiforgatni ahogy tudtam. Nem kellett 10 perc, és utol is értem Daniékat. Már csak Csorti volt előttem. Ő viszont olyan iramot kezdett, hogy már nem is láttam, így 10 kilihez érve. Innentől tulajdonképpen eseménytelenül teltek a körök. Emelkedőn én maradtam le kicsit az ifjú titánokról, leejtőn, síkon viszont engem lendített be a teli kerék. Gyorsan pörögtek a körök, és a kilométerek. Ebből éreztem, hogy nem megy rosszul. Volt 1-2 holt pontom, de szerintem egy nagyon korrekt, erős kerékpáros etapot sikerült teljesítenem. Végül 2:16 lett az orfűi “infernó” kerékpáros táv. Annak is örültem, hogy Csorti nem tudott másfél percnél nagyon előnyt kicsikarni. Bizakodva szálltam le tehát harmadmagammal a bicóról. Tulajdonképpen teljesen jól voltam, nem éreztem óriási fáradtságot. Így felcsapván futósapkámat a pályára kanyarodtam, és elkezdtem futni a magam iramát. Nem néztem senkit, csak futottam abban a tempóban, amiben éreztem, hogy végigbírom a 35 fokban. Abban, hogy Imit befogom szinte biztos voltam, de Flander Marci nagyon ott lihegett a nyakamon. Reménykedtem azonban abban, hogy a fiatalokból többet kivett a bicó, mint belőlem. Ez így is történt. Három kili magasságában szép lassan halkult az üldözőm lépéseinek hangja, amiből tudtam, hogy marad le. Imi viszont nem akart közeledni. “Hú, ez nagyon megy, nem fogom utolérni” szólt a belső hang. És így is volt. Imi egy közel hasonló első kört vágott oda, mint én. Na azért aztán a nyugati part dombjain hamar felfutottam rá, majd 8 kilinél meg is előztem.
Átkerült tehát a vezetés óriási terhe az én vállaimra. Ugyanakkor lelki szemeim előtt már kezdtem látni magam az első helyen befutva. Féltem azonban az üldözőktől. Major Joe, bár nem hozott rajtam a biciklin, világklasszis futó. Ugyanígy Török Dani. Neki is elsülhet a lába. Azért éreztem, hogy jó iramot futok, és ezt próbáltam tartani. 10 kilinél aztán utolért a verseny legnagyobb holtpontja. Nagyon mély volt, de próbáltam nem pánikba esni. Inkább kicsit belassítottam és átgondoltam mitől lettem gyenge. Hamar megtaláltam a választ. Kevés volt a 6kili/2 frissítés 35 fokban (napon 40). Legalább 3 kellett volna. Így a dehidratálódás csak idő kérdése volt. Valahogy azért kikecmeregtem a völgyemből, és az utolsó körre fordulva már teljesen jól voltam (a körülményekhez képest). :) Innen már nagyon akartam a győzelmet. Végsőkig kifutottam magam, nehogy valaki meglepjen hátulról. Az utolsó dombra pokoli volt felfutni, de ott már tudtam. GYŐZTEM!!!
A befutónál, azért kicsit elérzékenyültem, mert már nagyon akartam ezt a sikert!
Annak pedig külön örülök, hogy ekkora fölénnyel szakítottam át a célszalagot. Több mint 6 perccel később jött csak Dani. A futóidőm 1:11:26 lett, ami 3:50-es iram 18,5km-re átszámolva. Az őszidőm pedig 3:53:32, ami szintén nagyon jó!
Most nagyon boldog vagyok, és elégtételt is érzek magam felé. Nem hiába edzettem télen a mínuszokban, tekertem szakadó esőben ronggyá ázva… Nagyon jó érzés :) Azt hiszem ez az az 1% amiért megéri csinálni ezt a brutálisan kemény sportot!
Gratulálni szeretnék a BEAC Polythlon minden célba érkezőjének, ami fedi a rajthoz állók számát is. Nem adta fel tőlünk senki, ami számomra külön büszkeség! Nagyon kemények vagytok srácok, csak így tovább!