Az elmúlt 2 hét gyengélkedései után, lassan de biztosan kezdem visszanyerni az erőmet, és nem utolsó sorban a motivációmat. Bevallom nagyon nem volt kedvem az egészhez. Egész héten csak vergődtem, nem mentek az edzések…stb. Viszont miután kb egy hónapja le volt adva a nevezésem (barátnőm által), szólított a kötelesség. Muszáj volt elmennem tehát. Amit így utólag egyáltalán nem bánok.
A bemelegítés pokoli volt. A pénteki és a szombati keménykedős keróedzések után úgy éreztem, mintha két szöget vertek volna a combjaimba. Plusz a gyors munka teljes hiánya is rendkívül frusztrált. Így aztán kicsit bátortalanul és kishitűen, bepofátlankodtam kb az ötödik sorba. Ezt rosszul tettem, hiszen a rajtot követően egy kili arról szólt, hogyan tudok minél több ember hátán átfutni Azt azért nem egészen értem, miért kell 5 perces futóknak az első sorban villogniuk. Nem csak a jobb futókat hátráltatják, de nekik is rossz, amikor egy náluk duplán gyorsabb egyén a padkához préseli őket. De ez legyen az én szósől problémám.
Egy kilinél már tisztult a kép, de nagyon bántam ezt hátulról rajtolást, mivel már csak ezzel a kis közjátékkal óriási hátrányt szedtem össze. Mindenesetre 3:13 volt az 1 km, majd 6:27 a kettő. Nagyon ráéreztem a dologra. Magamra sem ismertem. Úgy vittek a csülköcskéim, mint anno fénykoromban. És nulla fáradság. Szinte élveztem a futást, és persze nem utolsó sorban azt, hogy mindig csak én előzök. Aztán a Nyugatihoz érve jött az a bizonyos dupla híd. De nem, hogy megtörtek volna, hanem még inkább vérszemet kaptam, hogy utolérjem az előttem kb 50 méterre rohanó atléta srácot, aki szemmel láthatóan a “túl gyors kezdés” hibájába esve küzdött az életéért. Nem volt kegyelem, 7 kilinél bedaráltam. Nem figyeltem hányadik lehetek, de arra szinte mérget vettem volna, hogy 10-ben vagyok. A szembefutós részen aztán totálisan megbizonyosodhattam a dologról. Hatodik helyen voltam! Na abban a pillanatban beindult a “foggal és körömmel is védeni“ üzemmód :). Ez olyan 8 és félnél lehetett ahol azért már kezdett felülkerekedni a fáradság az eufórián. Innen nagyon fájt. Ám a közben kisebb csoportá összeverődött üldözőimen is felfedezni véltem ugyanezt. Szóval szinte biztosnak éreztem a dolgot. Csak az utolsó 3 kili fájdalmát kellett kibírnom. Fájt is rendesen, de végül sikerült. 41:09-es idővel bekocogtam hatodikként a 2010-es Vivicitta céljába.
Nagyon örülök, főleg azért is, mert egyetlen triatlonos sem előzött meg. Csak fél antilopok, és gyorslábú atléták voltak előttem. Asszem ez egy igen jó jel volt, hogy kezdek magamhoz térni