Két éve még nagyon misztikus dolognak tűnt nekem a hosszútávfutás. Hallottam, ahogy újdonsült futótársaim félmaratonról, maratonról, Bécs-Budapest-ről beszélnek, de nekem ez egy távoli ismeretlen világ volt. Aztán egyszercsak eljött az én Nagy napom is.

Vasárnap reggel 1/4 6-kor csörgött az óra, gyors pakolás, szendvics-gyártás, majd indulás. Inárcsnál összefutottunk a többiekkel, váltottunk néhány szót, Krisztitől kaptam egy erőt adó ölelést, majd indulás tovább. Az eddigi izgatott várakozás helyét kezdte átvenni a pánik. Érkezés után öltözés, rajtszámátvétel, bemelegítés, és azon kaptam magam, hogy már a rajtban állok, és rögtön kezdődik.

Kb 6 perc volt, mire átértem a kapun, hömpölygött előttem a tömeg. Hősök tere, majd rátértünk az Andrássy útra. Rögtön jöttek a kedves emlékek. Vidéki lévén én általában kikapcsolódni jövök a fővárosba a barátnőmhöz. Rögtön eszembe jutott, hogy bámultuk a gyönyörű épületeket, majd azon kuncogtunk, hogy én az első oszlopnak nekimentem. :) Majd jött a Gellért hegy , egy szép nyári estére emlékeztetett,  amikor föntről csodáltuk a kilátást. De vissza a futáshoz.

Eltelt az első 3 km, kb 6.10-es tempót mentem. Tartottam tőle, hogy ez egy kicsit gyors lesz nekem, de annyira könnyedén ment, hogy úgy döntöttem megyek így tovább amíg jólesik. Átérve a rakpartra minden kicsi árnyékért és lejtőért külön köszönetet mondtam.

5 km környékén feltűnt, hogy egyre többet előzök. Ez pszihésen még jobban feldobott. Végre nem engem hagy ott mindenki. :) Minden frissítőállomásnál jól feltankoltam 1 pohár víz, 1 pohár izo, 1 darabka banán. Így utólag visszagondolva ezzel elég sok időt töltöttem, de azt mondom, megérte.

Eljött a 10km, az időm 1 óra 3 perc körül. Hú, ennek megint nagyon megörültem. Vidáman rakosgattam a lábaimat tovább.

Hamarosan jött a váltóhely, ahol apukámék vártak az előre megbeszélt elsősegély csomaggal, amiből csak a papírzsepire volt szükségem. Ott már mondtam neki, innen meglesz. (Indulás előtt azt mondtam, kb másfél órára van szükségem, 1óra 29 perc alatt értem oda. :))

Továbbra is derűsen kocogtam tovább, amikor a fordítónál megláttam Zsuzsit. Kiabáltam, de nem hallott. Új cél: érjük utol Zsuzsit! 17 km táján sikerült is. Mondta, hogy eléggé kivan, menjek. Maradtam egy kicsit vele, aztán jött a mumusom a felüljáró. És megfutottam!!! Símán!!! Mire jó az edzőtábor?!... Lefelé már láttam a 18-as táblát. Az órámra néztem, bőven 2 órán belül megvolt.

És ekkor történt valami. Talán egy röpke pániknak nevezném, amikoris rájöttem hogy ismeretlen útra tévedtem. A lábaim, mint 2 betontömb, de nem álltam meg. Mentem és mentem. A 19-es tábla után kicsit könnyebb lett, 20-nál feléledtem. És jött a célegyenes. Oldalt Apu meg Brigi kiabáltak, én boldogan integettem. És ott volt a célkapu! Ha valaki ott van az enyéim közül, tuti elbőgöm magam, így csak furcsán csillogott a szemem, amikor nyakamba került az érem. Persze aztán eltörött a mécses, amint megláttam apuékat. Hirtelen nehezemre esett felfogni, hogy megcsináltam, lefutottam a félmaratont!

Zoli kérdezte a keddi edzésen, mit tervezek. Én mondtam, hogy 2 óra 20 perc. Szinte hajszál pontosan bejött: 2:20:41 :))

Végül szeretném mindenkinek megköszönni, hogy velem voltatok. Sokat jelentettek az üzenetek, az edzés hozzászólások, a pályaedzések, az edzőtábor. KÖSZÖNÖM.

És hogyan tovább? Idénre maradnak az örömfutások (Maraton staféta, Balaton Maraton párban), a cél teljesült. Egy álom valóra vált.

Tavaszra már vannak terveim: Pécs-Harkány? Félmaraton Bécsben? Velencei tó kör? Még nem tudom. De hamarosan kiderül. ;)

Utóirat:

Lenkeanyunak: remélem a térded megengedi, hogy egyszer együtt örüljünk a félmaraton céljában! A vasárnapi futásomat Neked ajánlom!